Az első filozófia órámon negyedikes gimnazistaként ezt a mondatot sajátítottam el örökre. Annyira a magamévá tettem, hogy átformálva már minden mássággal és azok elfogadásával kapcsolatban eszembe jut, pedig egy csomó más kifejezés is létezik erre az érzésre, vagy eseményre, vagy képre. Mégis számomra ez az igazi, ez az egy...

   Nehezen veszem rá magam, de egytől egyig nagy élmény a végén minden iskolai rendezvény, vagy megmozdulás. December 27-én tartották az iskolai Ki-mit-tudot, ami igen monumentális rendezvény úgy a fellépők számát, mint a koreográfiák minőségét, és nem utolsó sorban az időt tekintve. Nyolc hosszú óra (főleg egy unatkozó kilenc évessel), amiben van smink, öltözés, teremrendezés, hangosítás, világosítás és a legfontosabb: videózó, aggódó, fontoskodó, mindig útban levő szülő hegyek. Szuper volt! A lányom csodálatos produkcióban vett részt amit a kis barátnőivel állítottak össze. (Csak a jelmezszerzésben és a sminkelésben segítettek az anyukák, a finanszírozásban pedig az apukák...) Kínai hagyományos női táncot mutattak be, igényesen, szépen kivitelezve. És bár erősen próbálták, nem sikerült kínaira sminkelni Luca szép nagy szemeit. Elsős kisfiam is fellépett az osztályával egy zászlónak tisztelgő, Kína nagyságát dicsérő, hangosan éneklő, igen hazafias műsorszámmal, amiből az éneklés nagyon hiányzott...Torkaszakadtából ordított 40 kis elsős, de legalább élvezték...az én Nándim nem. Az elegáns egyenruhát most vette fel először, és nagyon bejött neki, ám a fiúk sminkelésénél elakadt az ő részvétele sajnos. ("Az lányos"...) Onnantól zsebre dugott kézzel, enyhe kifelé fordulással tüntetve nem nézett senkire. Megijedt a tömegtől... (a kép bal szélén látszik a szőke feje búbja)

   Megéltük, átéltük, túléltük, megcsináltuk, megvalósítottuk, kiviteleztük, élveztük, szidtuk, szerettük a Gergely-naptár utolsó hónapját. Vége a decembernek! Érdekes és tanulságos volt Kínában, mint minden más is. Természetesen lett igazi karácsonyfánk, ami inkább illatos, mint szép. Lett szülinapi tortám, ami inkább somlói galuska lett, mert az mennyiségre több és még többen is szeretik...Volt szilveszteri bulika-móka is sok magyar baráttal, igazi kínai tűzijátékkal...fordítva is jó...igazi magyar barátokkal, sok kínai tűzijátékkal. Ez az egész leginkább azért érdekes, mert mi azt érezzük, hogy valamit lezártunk, valaminek vége, de rajtunk kívül senki nem érzi ugyanezt. Tényleg mindenben multik: vallásban, mitológiában, időszámításban...Értik a miénket, használják is, de mellette él és működik az ősi hold naptár is. Azt hiszem még november van itt...az új év pedig februárban jön el (mármint nekünk februárban) A disznó éve lesz, és a kutyáét váltja majd. (Luca disznó, pontosabban vaddisznó!) Megint ez a kettősség...

   Sok-sok csodálatos üzenetet (kicsit, nagyot, írásosat, videósat) kaptunk otthonról, ami nagyon jól esett mindannyiunknak, és kapunk még most is ajándékokat az itteniektől mert kedvesek, pedig nekik ezek a mi decemberi hóbortjaink nem számottevőek, nem a sajátjaik. Felhívták a figyelmünket karácsony előtt, hogy vegyünk sok almát, mert 24-ére felverik az árát, ugyanis itt Ádám Éva napján almát kell enni annak emlékére, hogy Éva "megkínálta" Ádámot a tudás fájának gyümölcsével. Ez a karácsony. 

  31-én végre mi is tűzijátékot durrogtattunk a szomszédjaink és a mi örömünkre, ami csodálatos, monumentális látvány volt, pedig "csak" tízen néztük. Még a kóbor állatokra sem volt gondunk, mert itt azok nincsenek...nem tudjuk miért...Nagyon élvezték a gyerekek, ahogyan az óceán parti sétát is, amit most sem úsztuk meg cipő-, és ruhacsere nélkül. Mindenhol nagy feltünést keltettünk világos fejünkkel és hat nagyon hangos, mozgékony pulyánkkal. Vicces, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból foltmentesre sikerült a tíz személyes hot-pot vacsora partink, pedig adtunk az érzésnek!

   Követem az európai eseményeket ilyen-olyan portálokon és néha jól esik kívülállónak lenni. Persze vannak események, megmozdulások amik -vérmérséklettől függően- megérintik a külföldön élő magyarokat, de itt nálunk nagy a csönd és a nyugalom. Szerintem a méretek teszik elgondolkodtatóvá a dolgok erejét. Elnézem a végtelen nejlon zacsit, meg az árusok fejét a csini többször használható szövetszatyraim láttán, és néha megsajnálom őket, elfogadom az övékét, hogy legyen a kukámba való szatyor, mert szemeteszsákban gyengék.

Vagy csodálom a csomagolásaikat, amire oly sokat adnak hogy erős (konkrétan kibonthatatlan) és látványos (nagyon piros, nagyon arany, nagyon csillogós) és monumentális legyen (sok szemét egy kis rossz ízű kekszecskéért). De nem értem a Holt költők társaságából jól ismert "Carpe Diem" filozófiájukat, ami annyiszor megdőlt már az évezredek folyamán, mégsem hiszik, hogy változás kell. A férjem és a barátaink szerint az evolúció során mindig az alacsonyabb létforma győzedelmeskedett, tehát meg kellene próbálnom elengedni a dolgokat, nem gondolkodni annyit és kicsit tényleg a mának élni. Nem annyira előre tervezni, nem kitalálni mindent, aztán aggódni, ha nem válnak valóra a dolgok. Ez az én nagy idei tervem. Megélni az életet, élvezni amennyire lehet, és amennyire kell, mert ezt mindenki megérdemli...