Az életben mindig minden egyensúlyra törekszik, így rákényszerül az ember is előbb utóbb, ha hallgat kicsit is a belső hangra...rosszabb esetben egy külsőre...Sajnos az én "univerzumi üzim" nem egy sugallat volt, egy belső hang (mint a Kunfu Panda Pójának), hanem fizikailag is érezhető fájdalom formájában érkezett egy hete. Konkrétan a "szabadulás" második napján dobtam egy hasast a rollerral. 

   Két hét teljes(!) bezártság után nekivágtunk a gyerekekkel a környék felderítésének. Mi tényleg komolyan vettük a karantént (se ki, se be). A 14. napon aztán kaptunk zöld színű qr kódot, befotóztuk az útleveleinket, hogy ne kelljen mindenhova vinni, így készen álltunk a lakás elhagyására hivatalosan is. Először csak egy kis kört tettünk a furival a piacig meg vissza és csak a ház előtt köröztünk a "lovainkkal". Aznap még egy magányosan árválkodó furis zöldséges tészta árust is találtunk, így végre kínai vacsit is ehettünk. Óriási öröm volt, nagyon hiányzott! Aznap még testhő és kód ellenőrzés is volt a bejáratnál, azóta már elhagyták azt is, csak lassítunk, hogy felismerjenek a maszk mögött. Másnap azonban nyakunkba vettük a piacot, ám félúton egy fekvőrendőrben fennakadt a rollerem, én azonban nem. Na ez volt a JEL, az univerzumi üzi! Nem is értem miből gondoltam, hogy ugyanúgy tudok ugratni, mint a fiaim...Ahogy feküdtem a földön, egyszer csak azt hallottam, hogy hisztérikusan tör fel a röhögés először csak az egyik gyerekből, majd a többiből is. Akkor már én is nevettem, miközben folyt a könnyem az önsajnálattól...mert akkor még nem éreztem fájdalmat a  zsibbadtságtól. Hazagurultunk, azóta újabb hét saját-karanténban vagyok. Persze a gyerekeket leküldöm mozogni, de inkább szolidarítanak fenn a lakásban velem legtöbb esetben. 

Természetesen nem vagyok mazoista, hogy azt gondoljam ezt megérdemeltem, de azt "hiszem, vallom és tudom", hogy a karantén nem öncélú bezárás. Ez most egy szükségállapot, ami nagy önfegyelmet követel mindenkitől. Tudnunk kell, hogy a karantén nem két hét, vagy 14 nap, mert nem az ÉN lappangási időmről szól a történet. Nem a saját időbeosztásom, hanem a közösség érdeke. Egy egészen más életre kell berendezkedni és nem tudjuk, hogy az meddig tart és hogy mi jön utána. Nem a világvégéről beszélek, pusztán arról, hogy meg kell tanulni türelmesnek lenni. Figyelni a világ változásaira, más emberekre, uram bocsá' más népekre, kultúrákra.

   A napjaink -rém egyszerűen- tanulással telnek. Ez azonban csak a látszat! A valóság az, hogy az egész napos agymenés után minden estére úgy elfüstöl az agyunk, hogy altatni senkit sem kell, rémálmok sincsenek (szerintem semmilyenek sincsenek), de ha mégis, azok csakis sulival kapcsolatosak. Még az esti mese is néha kötelező olvasmány, anya minden színészi képességét beleadva. Mellesleg imádják a Mesék a Tejúton túlrólt Berg Judittól, vagy a Szent Péter esernyőjét Mikszáthtól mindhárman (Én is!). Teljesen átálltunk a magyar digitális oktatásra, követjük az otthoni rendszert. Házit írunk, videókat nézünk, hetedikes tankönyveket keresünk-töltögetünk-fotóztatunk, mikor melyik célravezetőbb. Mindezt pedig úgy, hogy a net hol Magyarországon, hol itt Kínában túlterhelt...Szerencse, hogy sok türelmet tanultunk már eddig is a kínaiaktól, most jól jön a néma csöndben bociszemekkel előre bámulás tudománya amíg a képernyőn forog a "homokóra" és forog, és forog, és forog...és ne is durranjon el az agyad másfél óra után...Nos péntek estére ez mostmár menetrend szerűen megtörténik, de akkor szerencsére -vagy éppenséggel nem véletlenül- megérkezik a hétvége. Amikor csak játék, pihenés, mozgás és kimozdulás van. Ma este kisétálunk a piacra, talán fodrászt is keresünk, mert olyan bundát növesztettek a fiúk, hogy az oroszlánkirály elbújhat a sörényével együtt. Ami tuti azonban, az a falusi-meki látogatás lesz, mert már ránk fér valami nagyon egészségtelen, bő olajban sült aztsemtudjukmilyenburger!

   Mindenképpen le akartam írni azért, hogy sose felejtsem el, hogy a lányom milyen tökéletesen főzött pár alkalommal, amíg tényleg nem álltam a lábamon. Nem is akármilyen fogásokkal örvendeztette meg a családot. Almásbéles (Berci kedvence), teljes hamburger vacsora itthon ízesített és gyúrt húspogácsával, kelesztett-kézzel söndörgetett burger bucival, ebédre krumpli leves, szilvásgombóc...három önmagában is kihívásokat ébresztő étel, nem? A kezdők tudatlan bátorságával esett neki mindegyiknek, és a kisszékről folyamatosan járt a szám, de a lehető legjobbat hozta ki a helyzetből, meg nem utolsó sorban az ételekből is. Mondjuk azóta be sem tette a lábát a konyhába, mióta újra járok...kis szakács-királynőm.

   Imádom a szóvicceket, így aztán nagyon szeretem a neten köröző vicces képeket, szövegeket, mémeket. Ebben a magyarok nagyon jók! Olyan jókat nevetek némelyiken, hogy nem is hiányzik a stand up, vagy a kabaré sem mostanában...pedig egyet mindennap megnéztem régebben. A facebook röheje pedig utánozhatatlan. Van egy-két olyan csoportom, amikből csak azért nem szálltam még ki, hogy a földön tartsanak és időről időre rádöbbentsenek "a lét elviselhetetlen könnyűségére" (Kundera után szabadon), meg az emberi butaságra...