A blogra a férjem szerint sokat kell várni, de az van, hogy december óta újra vannak gyerekeim, meg még az is, hogy igyekszem csak akkor írni, ha van is miről...most mondjuk sokminden történt egyszerre, de se előtte, se utána semmi. Ez mindig így van: vagy minden, vagy semmi...

   A Vidámpark Wenzhou-ban az utolsó lendület volt a gyerekek utolsó tíz napos köre előtt, és nagy meglepetés volt apától - tekintve, hogy csak a parkolóban derült ki - hol is vagyunk. Szuper volt az a pár óra minden játékkal együtt, de a nagy kedvenc az óriáskerék volt. Sosem ültünk még ilyenen, de mostantól tutira bátran kipróbáljuk az összes nagyváros összes óriáskerekét, kezdve Budapestével, majd jöhet Londoné is. Megnyugtató, méltóságteljes és fennséges látvány tárul eléd. A fülke csendjében körbetekintve minden lényegeset megnézhetsz a magad tempójában, kiválaszva a következő hullámvasutat, vagy leszögezve, hogy soha többé ilyen cuccra nem ülsz fel. (Igaz, Levi?!)

   Utolsó nap a suliban én is egész nap benn voltam, és megint igazi új élményeket gyűjtöttem a gyerekeimmel. Délelőtt volt Berci 10 éves avató szertartása, ami egy olyan megszokott iskolai rendezvény itt, mint nálunk a ballagás. (Csak mi nem értettünk eleinte semmit...mondjuk ez Irene-unk furcsaságának köszönhető.) Egy ősi szertartás keretein belül ünneplik meg, hogy a 10 éves gyerekek iskolába járhatnak és tanulhatnak. Ezt megköszönik tanáraiknak és szüleiknek. A díszlet gyönyörű, ahogyan a jelmezek is, és minden nagyon piros. Természetesen azon felül, hogy külsőségek is szép számmal kapcsolódnak a "műsorhoz", nem elhanyagolható a mondanivalója sem. Fontos időről időre tudatosítani a gyerekekben, milyen szerencsések, hogy tanulhatnak, és ebben a folyamatban milyen fontos szerep jut a jó tanárnak és a támogató szülői háttérnek.

A szertartás a vezető tanító beszédével kezdődött, akit megajándékoztak a szülők mindenféle földi jóval: gyönyörű nagy tálakon zöldséggel és gyümölccsel. Majd megérkezett a többi tanító is, nevezetesen az osztályfőnökök. A gyerekek bevonulása jelképes kézmosással (a szenteltvízbe mártott ujjakhoz hasonlítanám) indult, majd a vonuló póz felvétele után, áthaladva párban a tudás kapuján, minden tanuló elfoglalta helyét az író-gyékénytáblája mellett. Tanáraik megjelölték a homlokukat piros pöttyel, majd az előre megírt leveleket cserélték ki szüleikkel. A gyerekek leírták mit értek el eddig és mit szeretnének a jövőben, a szülők pedig segítségükről, támogatásukról  biztosították porontyaikat a levelekben. Ettől persze mindenki sírt egymással szemben és a pódiumon is, de tényleg! Csak azért nem sírtam ott a helyszínen, mert alig értettem valamit hirtelenjében. Azóta többször végiggondoltam ennek az eseménynek a jelentősségét, és naná, hogy most is könnyezik a szemem, pedig csak írok róla...Zárásként ott a gyékénytáblán leírták a gyerekek, hogy mit kívánnak, majd átadták osztályfőnöküknek, aki megőrzi majd addig, míg végleg elhagyják az iskola kapuit. Bercikém azt írta a papírra, hogy szeretne egy váltós biciklit...az átadott infó ugyanis az volt, hogy írja le, mit kíván. Senki nem mondta, hogy nem karácsonyról van szó, és hogy a rendezvény mennyire fennséges...őt amúgyis zavarta a festett pötty, mert piros lett tőle az ujja, melege volt, és egyébként is mindjárt itt a karácsony. Jobb, ha papírra is le van írva, mit kér a Jézuskától! Micsoda szerencse, hogy senki sem fogja érteni pár év múlva a folyóírással írt gyöngybetűit itt Kínában. 

   Délután szülői értekezlet volt Luca junior gimnáziumi osztályában, ahol egy csomó eredményről beszámoltak, melyeket a különböző versenyeken, teszteken értek el a gyerekek. Egy kislány elmondta a szülőknek, hogyan készült fel egy angol versenyre, amit megnyert. Nagyon félelmetesen elmondták a tanárok, min változtassanak a második félévben a gyerekek és a szülők. Estére az is kiderült, hogy a mi magyar lányunk - annak ellenére, hogy nem kínai - a legjobb angolból és matekból is kiválóan muzsikál, csak nem kerül a statisztikába, mert azt sajnos rontaná a kínai, és a történelem eredménye... Milyen meglepő! Azért ez nem semmi! Mi nagyon büszkék vagyunk rá!

   A decembert pedig - ezt a sok ünnepes hónapot - Sanghai-jal kezdtük. Mert tudni illik, a névnapomra még mindig kultúrát kapok, ami idén a tradícionális kínai árnyékszínházat jelentette. Ez pedig csak Sanghai-ban van. Nevezhetném fényszínháznak vagy bábszínháznak is, és akkor sem állnék messze a valóságtól. Körülbelül i.e. második századból származik a kínai kultúra bölcsőjének tartott Shānxī tartományból. Születés-története a legnépszerűbb legenda szerint egy Wu nevű Han uralkodóhoz kötődik, aki túl hamar elvesztett, szépséges feleségét gyászolta. Az ő utasítására hívták életre az első előadást gyertyákkal, mozgatható függönyökkel. Így érték el, hogy a halott császárnőt ábrázoló bábu mozogjon. Az új műfaj gyorsan elterjedt Kína szerte, majd Dél-Kelet Ázsia több országában is. Pl.: Tibetben, Burmában, Indonéziában, Nepálban, Japánban, Thaiföldön...A hagyományos bábok kiszárított, átlyuggatott bivalybőrből készültek, a különbség csak annyi, hogy a kínai bábok testrészei felcserélhetőek. Több mint 500 árnyjátékszínház darab ismert, amelyek szorosan kapcsolódnak az irodalmi és az operai hagyományokhoz. 

Ahogy Kína szédületes sebességgel modernizálódik, úgy tűnnek el, vagy alakulnak turistalátványossággá az ősi művészetek. Változnak a bábok, az anyagok, a világítás technikája... Az élmény azonban most is olyan csodás, mint amennyire meghatódott Wu császár az életre kelő, rezgő-mozgó bábfigura láttán. Mi négy történetet láttunk az előadáson: A daru és a teknős, A róka és a holló (Aesopus állatmeséje! Felismertük, bár kicsit átalakították a végét...), A két kiskakas és A majomkirály három harca címmel.

Ahogy mondtam, irodalmi művek kerülnek feldolgozásra. Wu Cseng'en 1500 körül élő író volt, aki egy hatalmas, száz fejezetes regényt írt, Nyugati utazás, avagy a Majomkirály története címmel. Hivatalnok szeretett volna lenni, de csak elismert írástudóvá vált. Nevét nem tüntette fel regényén, akkoriban ugyanis a regény a magas kultúra által nem értékelt műfajnak számított. Először csak 1625-ben került a neve a könyvborítóra. A mű nagyonis ismert lett, ma kötelező olvasmány az iskolában. Főhőse a bátor Xuanzang, aki a hetedik században valóban élt, s valóban beutazta Indiát, hogy eljusson a buddhizmus ősforrásához. Regénybeli vándortársai, Nyolctilalmas és Homoki Barát, harmadik kísérője pedig Sun Wukong, a kiváló majomkirály. Mindhárman izgalmas eredettörténettel rendelkező segítők, mégis csak a majomkirály érdemelt hét saját fejezetet a regényből. A klasszikus kínai irodalom egyik legmulatságosabb, leghősiesebb figurája. Sun Wukong a Virág-gyümölcs Hegyen kőtojásból született, szeméből aranysugár lövellt ki, sárkányokat bírt le, kitörölte magát az alvilág könyvéből, volt az égi Jáde Császár istállómestere és a Csodabarackok Kertjének felvigyázója, ellopta az örök élet elixírjét a Felséges Véntől, kikövetelte magának, és viselte az Éggel Egyenlő Nagy Szent nevet, és senki nem tudta legyőzni, csakis a bölcs Buddha...

Az előadás után a gyerekek ki is próbálhatták a bábok mozgatását a művészek segítségével. Bercinek emlékeiben biztosan megmarad a lábát a nyakába dobó táncosnő, Nándi pedig magát Elvist kapta ki, mindkét rongylábával együtt. Este erről is meséltek - sok minden más mellett - egy régi kedves ismerősünknek MiszterSzoboszlájnak. A gyerekeknek be sem állt a szája, ő pedig két hónap család nélkül töltött idő után itta minden szavukat, lejátszott minden kártya kört önként és boldogan. December 9-én kísérli meg a hazautazást, mi pedig kíváncsian várjuk a tapasztalatait, mert bevallom őszintén, nem kicsit aggódunk úgy a napi reptéri változások, mint az otthoni vírushelyzet miatt. Meglátjuk!-szólt a vak ember...

   Amióta Lucus itthon van esténként, szinte mindennapos a "honnan lesz vacsi" kezdetű beszélgetés. Hűtő, vagy utca. Ha rajtunk múlna, minden nap az utcán ennénk, ám van apánk és Nándink is, így néha nyer a hűtő is. Ahányszor eszembe jut, hogy ilyen-olyan streetfood miért nincs otthon Magyarországon, és hogy ez mekkora biznisz lenne, annyiszor villan be az első időszak döbbenete: a büdös, a kosz, a tömeg, a káosz. Nem mondom, hogy már fel sem tűnik, de átértékelődött, megváltozott. Csak itt van lehetőséged megtapasztalni Ázsiának ezt a szivárványszínű jelenségét: a vacsikeresős piacozás gyönyörűségét. Amikor vásárlás után nem főzni mész haza, csak enni...ha éppenséggel nem ültél le ott a helyszínen a lehasznált műanyag kisszékre, és toltad be 10 perc alatt az aznapi menüt két pálcikával és kétpofára... A furik illat és választék kavalkádja, a frissen sült, vagy főtt étel csábító látványa egyszerűen mesés. Néha csak azért nem teszek fel a blogra képeket ezekről az élményekről, mert magam is meglepődöm utólag, hogy milyen helyen ültem le enni. Sokszor eszembe jut ilyenkor például, hogy micsoda szerencse, hogy beadattuk annó a hastífusz elleni védőoltást. Meg eszembe jut az is, hogy mit szólna ehhez a látványhoz egy otthoni szem. Először is nem eszik, pedig sajnálhatja, mert igazán különleges kulináris élményből marad ki. Másodszor útálkodik, pedig ki sem próbálta. Harmadszor hazamegy és elmodja, hogy Kínában nagy a kosz, a butaság és sok a baci-, és vírustanya. Igazából az van, hogy mindennek az ellenkezője is igaz.

"-Hát Kína országában az embereknek szinte semmijük nincs.

 -Még vagyonuk sincs?

-És Kínában a kínaiak nem járnak templomba.

-Még vallásuk sincs?" 

-Hát ööö nehéz elképzelni...

-Nem nehéz, ha megpróbálja!"

Ez a párbeszéd egészen pontosan Forrest Gump, John Lennon és Dick Cavett között zajlik le a The Dick Cavett Show-ban, ami a maga egyszerűségében is igazán elgondolkodtató! Mennyi mindent meg sem próbálunk...még elképzelni sem, nemhogy megtenni. Vagy éppenséggel megenni.