Az utolsó idei elkerült bennünket. Reméljük Sanghajban sem okozott maradandó károsodásokat a 2021-es In-fa, azaz Tűzijáték tájfun. Pedig nagyon vártuk, mert egyrészt a hírek szerint "ilyen nagy még sose volt", tehát látnunk kell, másrészt erős befolyással bír az itt töltött utolsó időszakunkra még a híre is, hátmég a "szele".
A tavalyit is nagyon vártuk, most mindannyian itthon voltunk, mert a cégnél éppen "forróság szünet" volt egy hétig. Gondoltuk kicsit még bóklászunk erre-arra, de már az első próbálkozásunk is kudarcba fulladt, tájfun lezárás miatt...Végül kiderült, hogy elkerülték idén Wenzhout a helyenként akár 160-190 km/h-t is elérő széllökések, és a töménytelen csapadék. Eső mondjuk volt bőven 2-3 napig, de semmi extra, csak a szokásos monszunféle, hirtelen mindent eláztató özönvíz. Útközben tombolt a Tűzijáték, mert a Sárga-folyót és a Haihe-folyót jól megárasztotta, sőt Sanghajt és a tartományi fővárost, Hangzhout sem kímélte. Reméljük péntekre minden rendben lesz a Pudong reptéren is...
Sohasem jó az utolsó semmiből, de mindig az jár a fejemben, hogy milyen jó lesz otthon újra, hogy mennyit tanultunk, és mennyi sok emléket gyűjtöttünk három év alatt. A legfontosabb okulásom például az volt, hogy a tervek sosem válnak valóra, legalábbis sosem úgy, ahogyan eredetileg tervezve voltak. Ja, és ez nem rossz, és nem is baj. Nem volt tervben például egy óriás világjárvány, ami jelentősen megnehezítette az amúgy sem egyszerű külföldi életünket. Hogy mennyi váratlan és meglepő fordulat tarkította ezen kívül is ezt a pár évet, az mindig meglep, ha visszaolvasom a bejegyzéseket. (Nagyon szeretem visszaolvasni őket! Lehet, hogy öregszem?) Az utolsó pár napunkra sem tekintek másként, mint várakozással telve, hiszen történnie kell még egy pár meglepinek, amíg itt vagyunk.
Finom ételből az utolsó falat egyenesen torokszorító a lányom szerint. Sosem gondoltam volna, hogy annyira megszeretem a kínai konyhát, hogy azon fogok aggódni, hogyan jutok majd hozzá Magyarországon. Következésképp tudom az összes menő, és nem menő, de igazán eredeti kínai étterem helyét Magyarországon, hamár házhoz rendelni nem lehet Szigetszentmiklósra. Továbbá beszereztem, és hajóra is adtunk néhány speciális főzőalkalmatosságot (is), nehogy gond legyen például a bambuszedényben gőzőlt tésztafélék sorsa, vagy a hot-pot vacsora abszolválása bármikor, bárhol. Gyorsan ellátogattunk még a skacokkal a kedvenc piaci éttermünkbe, és megnyugtató, hogy vár még ránk egy-két búcsúvacsora valamilyen szuper helyen, jó társaságban. Közelebbről a park melletti szálloda különtermében Berci egyik osztálytársának családjával Wuékkal, a katolikus családdal, Chenékkel, és Levi munkatársának családjával, Chenékkel. Kedves "kis" csapat!
Egyébként a hajóval hazaküldött csomagjainkat tényleg két nap volt lecipelni-ahogy gondoltam-, valamint átdobozolni, felcimkézni, befóliázni. Embörös munka volt, nem igen mozdultunk utána Levivel. Kicsit még kisírom és sajnálom magam, mielőtt nekiesek az utolsó csomagolásomnak: az öt nagy bőröndnek és öt kézipoggyásznak. ("Gatya, zokni, 200 millió dollár. A szükséges cucc...") Az is szép mutatvány, de a rutin megfizethetetlen, meg a hát-, és derékfájás is...a többire meg ott a master card!
Az utóbbi kis kirándulásaink alkalmával mindig éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban. Azok a csodás, zöld rizsföldek, a sárga színű tenger, a kanálisok mellett kanyargó utak, a végeláthatatlan hegyek párasapkával a tetejükön...csak nézem, és azt gondolom, hogy nem veszem elő a telefonomat, mert úgysem azt adja vissza, amit a szememmel látok. Aztán persze csak előkerül a gép, mert bár a szemem tökéletes, sőt a memóriám is (még)..., azért egyszer majd jól jön egy fénykép, ami elindít egy emlék-lavinát. Elképesztően szép a közvetlen környezetünk. Szerintem Kína legszebb, legzöldebb, legvirágzóbb övezete.
Eladtuk a furit. És nem is sírtam! Mondjuk sokat segített a melankólia elkerülésében, hogy egyik pillanatban még megvolt, aztán azzal jött haza a férjem, hogy már ne keressem lenn, mert elvitte a cica. Konkrétan a kerékjavító vállalkozásból a srác, a második tömb aljában. Ő ismeri legjobban a kis piros ferrarit, mert mindig ő cserélte a kerekeit, és az aksiját is. Szépen kitakarítottuk mielőtt meghírdettük, és kiplakátoltuk, ám még akkor sem gondoltam komolyan, hogy ilyen pikk-pakk tűnik el az életünkből. Sosem lesz már ilyen menő, mégis ennyire egyszerű járgányom. Nemcsak azért, mert otthon nincs ilyen három kerekű, elektromos motorkerékpár, kasznival a kis testén, hanem mert ő pótolhatatlan. Szegény hányszor beázott alulról, és hányszor hittük azt, hogy nem visz haza, annyira lemerült az aksi. Aztán mégis mindig hazavitt, és csak egyszer kellett tolni, vagy kétszer. Kész szerencse, hogy van két izmos fiam! Éppenséggel egyedül is irányíthatóan tolható, főleg ha a kereke nem durran el sziszegve, hirtelen, egy piaci bevásárlókörút alkalmával. Ráadásként pedig-most, hogy már nincs is-kiderítettem a kínai nevét: Lāonián dàibù chē, a beceneve pedig: Lâotóu lè.
Tehát mindent eladtunk, leadtunk, megköszöntünk, elköszöntünk, lezártunk és bezártunk. Szóval itt a vége, fuss el véle, ahogy azt mondani szokták a mesék végén. Mert hogy itt a vége ennek a blognak is, meg az egész sunnyálik történetfolyamnak, ami a mi kis családunk három éve volt Kínában, Zhejiang tartomány Wenzhou nagyvárosának Pingyang kisvárosában. Jó ötlet volt így visszanézve az utazás is, meg a blogolás is, mert annyi mindent őrzött meg nekem, hogy az leírhatatlan. Pontosabban leírható volt, a kin-a-banvagyok.blog.hu-n. "Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt."
