Július 1-12-ig táborba küldtük mindhárom gyerekünket. Eddig a hír, a többi csak kiegészítés lesz, agymenés, elmélkedés, morfondírozás a kínai oktatásról, a hétköznapokról...mert 12 nap alatt egyedül erre sok időm jutott. Kezdve azzal, hogy a kb 10.000 km (pontosabban Budapest-Peking légvonalban 7339.3 km) még sosem tűnt ennyire soknak. A folyvást változó híreknek köszönhetően hol örülünk, hol nem, hol összeomlunk, hol megrázzuk magunkat és tovább megyünk. Hova lehet utazni, hol kell karanténba vonulni, mikor lesz szabad újra probléma, bizonytalanság nélkül repülni. Hát nem a napokban. Jelen pillanatban haza már tudnánk menni, visszajönni Kínába még nem, és mivel van még egy évünk a munkaszerződésből és a suliból, meg a kitartásból is ennyi maradt, így maradunk...vagy sem. Sajnos Kína március elseje (ekkor jött vissza a vírus) óta nem változtatott a tilalmon.

   A nyári tábor valójában nyári iskola. Tulajdonképpen már tavaly feltűnhetett volna, mikor Luca arra panaszkodott szeptemberben, hogy a gyerekek legalább 2 fejezetettel előrébb járnak az "új" tankönyvben...A különbség a suli és a tábor közt az, hogy a nyakkendőt nem kell hordani, és nem teljes az osztálylétszám. (Nem mindenki engedheti meg a tábor anyagi vonzatát.) Ezért aztán igyekszünk kicsit mi engedni a szorításon azzal, hogy a leckét minimálisan kérjük számon, Irene nem nyaggatja őket esténként (csak mi).

Alkalmanként bicót bérelünk Bercinek hazafelé, amit előfordul, hogy nem tudunk tökéletesen leparkolni, és büntit fizetünk utána, de cserébe egész jól elsajátította a biciklizés szabályait ebben az eszetlen kínai közlekedésben. Nem igen értik az irányváltásra kitett karmozdulatát, a zebrán áttolt bicikli lassúságát...stb. Akadt nehezítés bőven a kereszteződésekben, az ideiglenes lámpák értelmezésében, a zebra nem rendeltetésszerű használatából adódóan, és még sorolhatnám, de eddig mindig hazaértünk épségben. És annyira boldog ha teker, még az sem érdekli, hogy elektromos a jármű. Már  tervezgeti az otthoni suliba járást biciklivel. Persze ehhez szüksége lesz egy kafa gépre, mert szerinte a Luca régi járgánya...elavult. Tény, hogy nem váltós. (Ennyit a "legyen semleges színű, az jó lesz a fiúknak is" ötletről.)

Mire hazaérünk az is leizzad, aki nem tekert, csak ült a furiban, így van street food is, meg fagyi is. Nálunk ez különleges, mert apánk és Nándi megrögzött hazai-faló, szemben a többiekkel. A napi feszkó még így is sokszor tör ki sírásban. Kicsit elszoktak a karantén alatt a megpróbáltatásoktól. Ám a nyelv sokkal jobban megy, és napról napra könnyebb. Még ők hőbörögnek, hogy a gyerekek nem értenek mindent amit mondanak, és ha angolul segítenek nekik, akkor is bajban vannak az osztálytársak. "Hát activityzzek, anya?!" És már nevetünk is a "Gyorsan szálljunk be a furiba, mert nem akarok itt sírni!" után.

Olvastam pár cikket a kínai oktatásról, és bár a rendszerén nem tudok 100%-ig eligazodni, azért azt látom hogy fokozottan fontos célja a kínai családoknak a gyerekek taníttatása minden társadalmi szinten. Csak ebben látnak kiugrási lehetőséget, és úgy tűnik, hogy igazuk is van. Nagyon büszkék az elért eredményeikre, sokáig emlegetik munkahelyükön is.Tartományonként, sőt városonként is más az iskola rendszer, nem beszélve a különböző iskolatípusokról: állami, állami/magán, magán (Jianlan -a mi sulink- országos hálózat), külföldi-international (leginkább angol) rendszerű, de kínai fenntartású...stb. Persze sok esetben túllőnek a célon - ezekről hallunk mi Európában -, de alapvetően maga a tanulás és a tanítók egyfajta piedesztálon állnak, hosszú évszázadok óta. Sokan a jelenlegi polgári rétegből külföldre (pl. Magyarországra) viszik a gyereküket, hogy ne akkora nyomás és stressz alatt tanuljon sokat és minőséget a család szemefénye. Panaszkodnak a stressz okozta károkra, de annyi magánórával töltik ki az üres óráit egy tanulónak, hogy szinte követhetetlen (még a fizetős, bentlakós magániskolába járókét is), bár a folytonos kemény munka-hard working-xīnkûle szerves része az egész társadalomnak. A tanárok is kemények, mert megtehetik, a szülők maximálisan mellettük állnak. A tankönyvek úgy látom egységesek, félévenként lépnek szintet. A tantárgyak csoportosítva haladnak hatodik osztályig: természettudomány (biológia, földrajz, kémia, fizika), anyanyelv (olvasás, írás, fogalmazás, kalligráfia-hagyományos írás), idegennyelv (csak angol), matematika...stb. Hatodik osztály után  aztán következik a középiskola, amire egyenlőre nincs rálátásom. Jövőre (szeptembertől) azonban a lányom középiskolás, bentlakós nagylány lesz, így talán többet tudunk majd erről a részről is. Ettől mondjuk picit parázok, de túléljük.

  A szuper magyar bizi megszerzése után június végén, megünneplendő a Sárkányhajó fesztivált engedtünk a már néhányszor emlegetett "katolikus család" kérésének. A kötelező vacsora után egy wellness hétvégén vettünk részt velük egy közeli hegyi panzióban. Meglepően jól sikerült az együtt töltött idő. A gyerekeknek a medence volt a legjobb élmény és a valódi játékasztalon társasozás, nekem a közös étkezések tetszettek. Tanultam ezt-azt a konyháról megint. Sok ital elfolyt...még előfordulhat, hogy megszeretem a kínai teázást a számtalan féle teájukkal együtt. Kaptunk ajándékba mini sütőgépet is, amit Irene-nak adtunk tovább, hiszen végig velünk volt. Ő is hiányzott a gyerekeknek is. Mindenki elégedett volt a közös élménnyel. Minden alkalommal elfelejtem, hogy fotót készítsek a vacsora asztalról, mert elcsábulok és ennem kell. Ám szerintem az evés utáni fotók is csodálatos látványt nyújtanak. Ez is nagy különbség a kultúránkban: a maradék bőségre, gazdagságra utal. Folyamatosan szépen átrendezik a tálakat, és visszarakják, hátha kíván még a vendég az ételből. Elhiheti mindenki, hogy nem azért van ennyi étel még az asztalon, mert az ízekkel van probléma, hanem a mennyiségekkel. Imádom a kínai konyhát! Már a csípőset is bírom...picit. (Luca nagyon...)

   Vasárnap vége lesz a tábornak, végre nem csak egy-két napos hőemelkedés okán maradnak itthon a skacok (Luca, Nándi). Mert természetesen benyaltak valamit, amiről sosem fogjuk megtudni, hogy mi volt, de adott egy szusszanásnyi időt a betegeknek, és ráébredtünk, hogy Bercikénk vasból van...vagy azzá vált valahogy út közben.