Ez megint egy olyan bejegyzés lesz, amihez nem tudok fényképet csatolni...nem is lehet, mert mi nem olyanok vagyunk. És itt a lényeg! Mi nem olyanok vagyunk mint ők ( ezekben a sorokban a MI a családomat, az ŐK pedig az általam látott kínaiakat jelenti ), de néha teljesen feldolgozhatatlan, hogy mennyire nem!
Mi nem úgy fényképezünk, és nem azt, amit ők. Engem személy szerint az sem igazán érint meg hogy milyen a fotó minősége, ha megfelelően érzelmileg gazdag, és tudom miért készült. Mert számomra emlék! Úgy emlék, ahogy van. Mert tudom, hogy a telefonom kamerája azért koszos, mert a csodálatos új gépem első héten kiugrott a kezemből mint a halacska,és eltört a kijelzője, majd 2 hónap után Kínába vitte a férjem magával az első Ázsiai útjára, és megcsináltatta nekem amit otthon nem tudtak megtenni, de arra nem figyeltek hogy megtisztítsák az optikát is. Én azonban így is maximálisan boldog vagyok és voltam is, hogy újra szép a telefonom nem csak profi. Ettől egyedi, ettől emlékszem az esetre. És azóta minden fotóm is emlékeztet rá, mint ahogyan a Verdákban Matukát emlékeztetik a sérülései a barátjára meg a közösen átélt kalandjaikra. Nos ők mindent retusálnak. Még a retusálást is! Így fordulhat elő, hogy nem ismersz rá valakire a profilképe alapján ( mondjuk ez nálunk is előfordul itt-ott...). És így történhetett meg az is, hogy az első Pedagógus napi ( itt szeptemberben van, hogy mindjárt az elején tisztázzuk az erőviszonyokat ) ajándéka a gyerekeknek egy-egy rajz volt a magyaros ( kicsit pálinkás ) csoki mellé, és Berci fiam a tanítónőjét szerette volna lerajzolni. Elé tettük a profilképét, de másnap sírva mesélte hogy tuti nem azt a nőt mutattuk neki aki tanítja, mert az teljesen máshogy néz ki. Pedig ő az! Csak a képen egy gyönyörű, hosszú hajú őszi tündér a sárga levelű fák között, a valóságban pedig rövid a haja, és sokszor kiabál a gyerekekkel...nem éppen tündérien. - Bár tegnap azt mondta Berci, hogy sokkal keményebb csávó lett mióta verekedni jár, már nem aggódik holmi kiabálásért. Ez egyébként azt jelenti hogy nem sírdogál már sokat. Igazság szerint pedig kung-fu edzésre jár választható szakkörként, meg kézműveskedni, hogy mégse tagadja meg önmagát...és ugyanolyan érzékeny és kedves mint a "verekedés" előtt.
Irene is sokszor megkérdezi, hogy jó-e a fénykép, amit készített rólunk, vagy segítsen-e az utómunkálatokban, mert van hozzá egy profi alkalmazása. De nekünk nem kell, olyankor pedig néz. Azzal a nézéssel! Amit mindenhol lehet látni. Amikor nem értesz valamit, de látszik hogy teljesen esélytelen a megértésnek még a szikrája is. Például ha elmondjuk hogy magyarok vagyunk. Jön a nézés. Nem kérdezik meg hogy az hol van, milyen hely, pedig szeretnék tudni. Csak néznek és kuncorásznak. Vagy írjuk a házi feladatot és mindenki fáradt, mert elmúlt este nyolc és kiderül, hogy Luca az ötödikesekkel a fénytörésről tanul egészen magas szinten. Akkor Irene rájön, hogy nem érti mit fordít és jön a nézés. Nem szeretik bevallani még saját maguknak sem ha nem értenek valamit. Nem mintha én maximálisan tisztában lennék ezzel a fogalommal, vagy a fény viselkedésével... Olyanok, mint a japánok, bár nem nagyon szeretik őket. ( Egyszer igazán látványosan bemutatták nekem, hogyan falja fel a csodálatos kakas -Kína-, a Japán szigetet, a férget...) Legszívesebben ott a helyszínen harakirit követnének el, és hasbaszúrnák magukat, ha lenne hozzá megfelelő eszközük. De nincs, így csak néznek. És mint a kamikaze pilóták, hagyják hogy megtörténjenek a dolgok körülöttük zuhanás közben. Tegnap a piacon az eladó néni is ezt tette amikor kimondta a végösszeget erős tájszólással, amit nem értettem meg elsőre sem, meg a megemelt hangú (ugyanolyan kedves) harmadik próbálkozásra sem. Leírni is csak kínaiul sikerült, az arab számokkal nehezen boldogult. Azért kifizettem a nagy szatyor zöldséget, és most sem értem, mit nem fogtam fel elsőre az "ér shí bá" - huszonnyolcból... De én nem néztem úgy, hanem azon pörgettem az agyam hogyan oldjuk meg a dolgot, hogy mindenkinek jó legyen.
Ők egyébként szeretnek elbambulni. Ez jó szó, mert nem gonosz, de kellőképpen lefesti a helyzetet. Vársz egy válaszra vagy megoldásra, és nem történik semmi. Van hogy előveszik a telefonjukat és elkezdik nyomkodni, de nem a választ keresik, hanem ráérősen neteznek. Eközben én várom a tartózkodási engedélyemet és az útlevelemet, és tök ideges vagyok, hogy mit és miért néz. Pedig nincs baj, csak várás van ugyanolyan keményen, mint ahogy dolgoznak is. Így nézik a tévét a kisbolt előtt, pedig otthon is van mindenkinek, és így néznek az arcodba is miközben ebédelsz a "kispiszkosban". Tátott szájjal! Csak az hiányzik a teljes élményből, hogy megszólaljon: "Beszéééél!" ( Hofi után szabadon.)
Először a repülőn, majd a vonaton találkoztam a közös mozgás igényével. Itt megmutatják kis videókban, hogyan mozgasd meg a tagjaidat ha elmacskásodtak 10 óra ülés után, és azzal ne sértsd meg szomszédod köreit, ha nem muszáj. A gyerekek óra-, és napirendjében is láttam: ritmikus mozgás, szemtorna, lassulás, felkészülés a pihenésre. Nekik tényleg fontos a mozgás. Tovább megyek, a közös mozgás! Lakótelepi kommunánk (így hívják a lakóközösségeket) idősebb nő tagjai - ha az időjárás engedi - rendszeresen lejárnak krikettezni nyolcan, tízen az erre a célra kialakított műfüves, bekerített pályára a sitt-hegy és dzsindzsa szomszédságában. Természetesen bemelegítenek, majd megfelelő védőöltözetben, azaz óriási szalmakalapokban elkezdik a játékot nagy egyetértésben. Csak akkor van kiabálás, ha férfi is csatlakozik a játékhoz...nem értem miért...mármint azt nem értem, hogy miért csatlakozik... Ahol több ember összeverődik, előbb is utóbb is jön egy önkéntes kismagnóval, kihangosítóval, és zenére megmozgatja, megtáncoltatja a népet. Ennek egyébként mindenki örül, igazából várják is. Találkoztunk ilyennel az élményparkban (ott logikusan gyerek mozgás volt, mégis ott álltak a felnőttek is köztük ugyanolyan lelkesedéssel), de az utcán is, vagy éppen a pláza kerengőjén. Rendezvényekre - legutóbb az Idősek Napján - nehéz koreográfiákkal, tökéletes kivitelezésű mutatványokkal készülnek, ráadásként profi zenészekkel. Őszintén szólva megnéznék egy ilyet a Bucka-tó mellett, nyugdíjasaink előadásában.
Nehezen szokjuk meg, - pedig muszáj lesz, mert megszökni nem egyszerű - a köpködést. A férjem csak kedvesen kismalacnak hívta őket az elején, azóta disznóvá avanzsáltak. Mert nem véletlen kicsúszásról és nem gyerekekről van szó, hanem felelősségteljes felnőtt emberekről. Berci nehezen állja meg szó nélkül, Nándi kiválóan böfög ha kell, ha nem, Luca pedig...ja, róla nem adhatok ki ilyen személyes infót...pedig neki már tényleg csak a szemferdülés hiányzik. Azért még tartjuk magunkat igazán magyarosan... Olyan hangok kíséretében esznek, mint a malacok a közös vájúból. Röfögnek, csámcsognak, teli szájjal beszélnek, és állandóan köpködnek. Érdekes, hogy a férfiakra jellemző igen erősen. Nőknél is előfordul, főleg a teli szájjal való beszéd, de nem általános. ( Mondjuk a nők helyzete még kicsit furcsa számomra, ezt még tanulmányoznom kell.) Ahogyan a dohányzás is férfi kiváltság. Nem láttam nőt füstölni még igazán emancipáltat sem. Mindezt pedig úgy teszik, mint nálunk a hetvenes, nyolcvanas években: bárhol és bármikor. Az étteremben, a megbeszélésen, az iskolában (mondjuk itt is a tanárok nagy része nő...), a boltban, vezetés közben, mindenhol. Vezetés közben egyébként telefonálnak is.
Nem akárhogy telefonoznak! Folyamatos mozgásban van a készülék a szájuk és a fülük között, mert hangüzenetekkel kommunikálnak. Nagyon vicces látványt nyújt, mert képesek akár fél órán keresztül is éppen ráérő emberrel is így beszélni, nem telefonálni. Szívesen chatelnek is sétálva, buszon, vezetés és evés közben. Igazság szerint a telefonjuk az életük. Virágzik is ez az üzletág, minden harmadik bolt valamiféle telefonhoz köthető üzlet. A készülék a pénztárcájuk, a bankjuk, a névjegyzékük, a cím listájuk, a térképük, a taxijuk és még sorolhatnám mire használják, milyen alkalmazásaik vannak, de sajnos én sem ismerem mindet...de rajta vagyok!
Egy hete az előttünk fekvő négy sávos út középső sávjába kiöntöttek tetemes mennyiségű gabonafélét. (Szerintünk rizst.) Ott pedig egy-egy ember időről időre forgatta, szárította azt., takargatta ha esni kezdett az eső. Majd egy hét után bezsákolták és elvitték. És pár nap múlva jött a következő, lényegesen tetemesebb mennyiségű mag. Ezen pedig senki nem akadt fönn, ez így volt természetes. Csak mi nézegettük néha, hogy ez mi lehet, és hogy miért nem akad rajta fenn senki. Az esti csúcsforgalom is teljesen természetesen ment el mellette nap nap után...ezek az apró különbségek köztünk...amik nem is olyan aprók.
Ui.: A férjem nagyon hiányolta a képeket, szerinte egy valamirevaló blog bejegyzés csak képpel az igazi. Hát persze hogy lefényképeztem a lenn játszó néniket ma délután, csak neked Levi...meg mindenkinek!
Luca pedig készített nekem egy képet a 2x2 plusz egy sávos útról, a kereszteződésről, meg a gabonáról, amit éppen bezsákol egy bácsi...
