Röviden és velősen: 5 nap kevés. Kicsit hosszabban: 5 nap kevés a rettenetesen fárasztó sok utazás és a tömérdek csodálatos új élmény miatt. A lényeg azonban csak hosszan írható le, ezért is blogolok szívesen...nem azért mert imádok sokat beszélni! Azt írtam legutóbb, hogy pikkpakk beszámolok kínai nyaralásunkról Sanghajban és Pekingben, de közben hirtelen elröppent a nyár és azon kaptam magam, hogy nem akaródzik megnyílni sem a blog.hu, sem a nyelvem. Nem vagyok biztos benne hogy ez az én hibám volt, mindenesetre -és saját magam megnyugtatására- a férjem is küzdött vele egy darabig...mármint a blogolásom technikai részén. Tény azonban, hogy még most is feldolgozás alatt áll ez a pár nap mindannyiunkban.

   Öten indultunk Sanghajba, hogy aztán ott találkozzunk a férjem szüleivel és együtt fedezzük fel Kína két legnagyobb városát. Minden igaz, amit az útikalauzok, a bloggerek és a cikkek írnak Sanghajról és Pekingről, és mégis olyan, mintha semmit sem tudnál amíg magad meg nem látod a csodát. 

   Disneyland fantasztikus kezdésnek bizonyult és lendületet ad még most is, ha ránézek Mickey egérre az ágyam mellett. Lassan indult a reggel, iszonyatosan hosszú sort álltunk végig mire bejutottunk a három lurkesszal, de minden várakozásunkat felülmúlta a park. Úgy a műsorok, felvonulások, mint a vidámpark attrakciói. Szerintem az egész családból nekem okozta mégis a legnagyobb katarzist, lévén hogy Disney mese-rajongó vagyok, meg -lássuk be- ez az én gyekekkorom újdonsága volt. Az első egészestés filmet, a Hamupipőkét a zongoratanárom videolejátszó készülékén néztük végig a tesóimmal, és a mai napig emlékszem az akkori érzésre: ez örök szerelem marad. Nos ez az érzés azóta csak erősödött, pedig 40 múltam, de amikor a zenés utcai nagy felvonuláson egy kb. 4 éves kislány önkívületben kiabált Elzának, és teljesen elalélt, mikor felé integetett...azt gondoltam, hogy ez nekem is jár! És akkor egyszercsak azt láttam, hogy nekem integet Bell! Persze valószínűbb, hogy a mellettem kukán álló, felvételt készítő, gyönyörű szőke, fehér fiaim voltak a valódi célpontok, de könnybe lábadt a szemem egy pillanat alatt és visszaintegettem ugyanolyan lelkesedéssel, mint a gyerekek. 

   Másnap picit esős volt az idő, de komphajóztunk, városnéző buszoztunk és egészen közelről csodáltuk meg a Gyöngyszem tornyot, a "sörnyitó" tornyot, meg a világ második legmagasabb felhőkarcolóját és a többit. Sötétedés előtt a Huangpu folyó partján sétáltunk, parkoztunk kicsit, majd a fényárban úszó bazárt is bebarangoltuk, ahonnan mi mással is távozhattunk volna, mint egy legyezővel és egy stresszlabdával...de dinós kiadásban.

   A harmadik nap csodája első sorban az esti pekingi opera látogatás lett volna, de az utazás és annak körülményei még magasabb piedesztálra emelték a zeneművészet eme speciális ágát."Apróbb" útlevélszám elírás és jegyváltási nehézségek után a vonatállomáson kettévált a csapat és pár óra utazás után már Pekingben is "teremtünk" öten, ahol újabb szállás-problémák, sok gyaloglás, tűző nap és jég nélküli tejes Gong Cha (speciális utcai teázók, és annak terméke) után végre elfoglaltuk aznapi szállásunkat és felöltöztettük a lelkünket (is) az opera látogatásra. (A később utánunk érkező páros konkrétan még átöltözni sem tudott, bár ez itt Kínában nem olyan feltűnő.)  A csapat újra együtt volt a Mei Lanfang (XX. sz. eleji opera reformátor) Színházban és meghallgattuk életünk legfurcsább előadását mintegy 2,5 órában, A sakk tábla hegy címmel.

Két hónap távlatából és ének tanárként azt kell hogy mondjam: fantasztikus élmény volt. De ehhez kell a távolság, és hogy sokat olvastam és kutakodtam előtte a művészetnek ezen ágáról. A gyerekeket is próbáltam felkészíteni, de lehetetlen küldetésnek bizonyult és talán felesleges is. Luca (12) letaglózva nézte végig, ám nagyon jó képeket készített közben annak ellenére hogy néhányszor ránk világított a teremőr a lézerével. Berci (9) igazi drámásként hol lelkesedett és nagyokat tapsolt, hol letörten és főleg látványosan unatkozott. Nándi (7) pedig a legkomolyabban végigaludta a 2,5 órát...fáradt volt. A felnőttek próbálták felvenni a történet fonalát, amit -kínaiasan- természetesen csak a helyszínen, a közel 11 szín között fordított angolról a férjem és suttogva adtuk át egymásnak.

Az 1800-as évekből származó kínai operafajta (jingxi) a pekingi opera, melyben egyszerre van jelen irodalom, ének, tánc, pantomim és harcművészet. A legtradicionálisabb színházak közé tartozik, i. e. 3. századi gyökerekkel. A színészek általában egy hét éves képzésben vesznek részt, melyet követően kiválasztják őket a négy fő szereplőtípus egyikére (nő-tan, férfi-seng, bohóc-csou, harcos-csing) Az éneklésben való jártasság alapvető fontosságú, de minden szereplőnek ismernie kell az operastílus finom mozdulatait, valamint maguk készítik el jellegzetes, harsány sminkjeiket is. A dalok, monológok, párbeszédek fesztelen, könnyed stílusúak, ahogyan a zenekar is legtöbbször rögtönöz az előadás alatt, követi a szereplők aktuális "igényeit". A hangszerek legtöbbje ritmus hangszer, de különleges és jellegzetes hangjával kitűnik a két húros térdhegedű, az erhu (vagy nanhu). És mintha ennek a hangszernek a hangján beszélne és énekelne is mindenki a színpadon...2,5 óra alatt feldolgozható és befogadható élmény...de tényleg kell a 2,5 óra...minimum!

   A Tiltott város (Gugong) hatalmas, monumentális, ám szinte teljesen üres. Na nem ember-hiányra gondolok. Kincseit Tajvanba menekítették a Nemzeti Palotamúzeumba, de így is fél napos program végigjárni az egymásból nyíló különböző szerepű, mégis teljesen egyforma épületeket. A legfőbb harmónia csarnokán át A katonai dicsőség csarnoka, majd Az irodalmi dicsőség csarnoka...közben egy kis Császári kert, A szellemi művelődés csarnoka, végül A csendes örökkévalóság palotája 72 hektárnyi területen.Építői 1406 és 1420 között Peking központjának, egyben a birodalom központjának és egyúttal a világ középpontjának is szánták. Mi bealakítottunk már a bejáratnál, ahogy azt már megszokhattuk...Sok fekete egyenruhás rendőr került elő villámgyorsan, mikor a mama megpróbálta vizes palackkal ledobni egy magas fáról a fiúk felütött tollaslabdáját. Hirtelen mindenki bennünket nézett, de most nem csak azért, mert fehérek vagyunk (mert abból itt viszonylag sokan voltunk), hanem mert hangoskodtunk is, meg dobálóztunk is, meg még rendőrök is fotózták a fiúkat eset-dokumentálás ürügyén.

A negyedik nap a Nagy Fal bevételével kezdődött és a Nyári Palota rövidke látogatásával záródott. Taxi-kisbusszal szállítottak bennünket a helyszínekre, kényelmesen utaztunk. Semmi tömeg, semmi nyomakodás, semmi zsúfolódás...bár megjegyzem nagyon kedvesek és figyelmesek a metróban is az emberek. Egy férfi még készpénzzel is kisegített volna egy pekingi aluljáróban, ha az segít megindítani az automatát, de a gépek kiszámíthatatlanok...Na ez a nap igazán fenséges látvánnyal kápráztatott mindannyiunkat. A fal eredete i. e. 5. századra nyúlik vissza és a Sárga Tengernél található Shanhaiguanból indulva tekereg öt tartományon, két autonóm területen egészen a Góbi sivatagig. Mutianyu-nál felvonó is várja a lusta turistát (mi keményen megmásztuk), sőt lefelé bob pálya is visz a sportosabbak kedvéért...bár bosszantóan lassan lehet haladni, mert a kínaiak itt is óvatosan-lassan közlekednek, így torlódás alakul ki lépten-nyomon.

   A nyíllövésnyire lévő bástyák árnyékkal és kellemes hűvössel várnak, és még olyan nagy tömeg sincs ezen a vidéken, meg a neve is vicces (Muti anyu!)...bár csak a magyarok számára. Ha pedig a hegyeken át kígyózó falról nem láttunk volna elég zöldet, a Nyári Palota csodás parkja igazi hűvös-árnyékos gyöngyszem. Gyönyörű és egyben megnyugtató látvány a középen fekvő mesterséges Kunming-tó. Amit kiástak a tó medréből azt a hegyre hordták...nem gépekkel...A hangcsoui Nyugati-tavat utánozták.

   Az utolsó nap utazással telt, és a sok-sok élmény hirtelen feldogozásával na meg egy kis vegyészkedéssel: CaO (kálcium-oxid) zsákocskán főztük aznapi rizsünket...alias meszet oltottunk.  A gyorsvonat 9 óra alatt "suhant" velünk haza Wenzhou-ba, ahol még egy hetet töltöttünk a hazautazás előtt. Élménydús napok voltak ezek, amiket a mai napig emésztgetünk mindannyian, ki-ki a maga módján és korának megfelelő szintjén. Én még dolgozom az ügyön egy darabig...