Nagy az egyetértés a három gyerek között abban a kérdésben, hogy a hosszú hétvége lassan jön el, és nem elég hosszú. Igyekszünk ezt igazán jóvá tenni számukra, hogy aztán újult erővel vessék bele magukat a nem mindennapi mindennapokba. Csak kívánság szerinti süti van, gyerekbarát menü ebédre. No házi feladat, ezért már csütörtökön letudjuk mindet, mondjuk aznap nem alszunk...És mindig van egy tuti program. Most a Természettudományi Múzeumba készülünk Wenzhou-ba. Persze visszük a görkorikat, meg a rollert is, biztos ami biztos. Még egy két kerekű gördeszkát is beszereztünk, hogy apa is tudjon gurulni...mi meg nevetni rajta.

    Ahogy már egyszer (százszor) mondtam: három gyerekem három féle. Persze pontosan tudom, mit honnan örököltek, mégis mindig meglepnek újabb és újabb fejlődési szintjeikkel. Imádom hogy itt van is időm ezeket meglátni és feldolgozni magamban. Tudom, hogy a lányom szép, szereti a biztos dolgokat (mint család, melegség pink plüssök formájában, kézműveskedés minden fellelhető és megfizethető formája), de a legjobb tulajdonsága hogy rugalmas az észjárása. Minden szempontból. Bármit befogad és bármilyen meglévőt képes tágítani. Tegnap este egy kínai gyerekregényt kezdtek feldolgozni este 8 és 9 óra között Irene-nal, nem kevés energia befektetéssel. Mellesleg nélkülünk...angolul és kínaiul "kommunikálva".

   Tudom hogy a középső fiam igazi pszichológia tankönyv oldal, a maga középső gyerek fogalmával, de elképesztően őszinte és igazán hitelesen érzelmes is, ami igen ritka manapság. Szeretem (na jó, néha rém bosszantó), hogy neki mindig másként is el kell mondani az új információkat, vagy éppen többször is, mert épp nem alkalmas az idő a hétköznapi dolgok befogadására ha művészethez juttatja a kis lelkét. Mert ő például meséből is a lélekben vájkálósakat szereti. Teszem azt, szólunk neki hogy másnap csak délig van suli, mert orvoshoz kell vinni. És akkor másnap délelőtt kétségbeesve felhív az okosórájáról, hogy rémlik neki, hogy valamit mondtunk, de mit is?! Egyébként eljutottunk a kínai kórházba késés nélkül, és igazán kedves volt mindenki, megnyugtató eredménnyel zártuk a délutánt. Én aggódtam legjobban, de ez megszokott. Mégcsak nem is a legpuccosabb kórházba mentünk, mert hétfőn ott nagy a tumultus Irene szerint...tisztára mint otthon...csak az orvosok kedvesek és segítőkészek...nem úgy mint otthon.

   És a legkisebb... a kis Tuti. (Két évesen ült a kádban és megkérdezte az apukája: - Mi van a lábaid közt? - Kuki! - Biztos? - Tuti!!!) Minden szempontból a legbiztosabb ember a családban. Biztos hogy mérges, ha oka lehet rá, és ok az mindig van. Biztos hogy beszól, mert neki lehet, bár látszik rajta hogy tudja hol a határ, csak kicsit húz rajta egyet. Biztos hogy ha elfáradtunk, ő az első aki ennek hangot is ad. Például a suliból most már elege van, jó hogy jön a hosszú hétvége. Mindenkinek ő a szószólója. Akkor is őt küldik a tesók ha kérni kell valamit, mert azt is nagyon tud! Itt nagyon próbára teszik a türelmét (mondjuk mi kezdtük, azzal hogy kihoztuk...), és éppen ezért nagy türelem-tanulási-játék ez neki...is.

   Ha megkérdezik tőlem-márpedig megkérdezik-mi hiányzik legjobban otthonról, soha nem jut eszembe semmilyen tárgy. Csak az anyukám. Ezért amikor írok, mindig levezetem a feszkót, hogy sajnáljam magam mert tudom, hogy sokszor elolvassa majd ezeket az irományokat, és megnyugszik ő is. Még akkor is, ha másnap küldi az üzenetet a helyesírási hibáimról, de legalább nem kommentben. Meg akkor is, ha video-beszélünk, és a végén azt mondja: "ej, de lelakott vagy kislányom", holott tudja, hogy csak a kamerám piszkos természetesen! Szóval megtanulok én is jó anyának lenni bár tudom, hogy az lehetetlen és igyekszem annyit dicsérni is, mint amennyit mérgelődök, vagy éppenséggel szidok.

    Azt írta egy kedves volt tanárom tegnap, hogy ne ítélkezzek (eddig nem tettem, írta ő is), de ezt nehéz megállni. Ha ennyi sok mássággal találkozik az ember, nem lehet nem összehasonlítani és aztán eldönteni melyik tetszik. Ezen annyira elgondolkodtam, hogy eszembe jutott ez az. Például hogy otthon azt mondtam szívesen vennék egy hatalmas Hammert amin óriási villák vannak elölről, és letolnám vele az útról azokat akiket nem odavalónak tartok. Sokan vannak! (A Boglya utcán, Miklóson ennek fokozott jelentősége és aktualitása van!) És akkor úgy alakultak a dolgaim, hogy egy olyan közlekedésben kell helytállnom nap mint nap amihez képest az otthoni szituációk kutyafülék. Így rendeződnek a dolgok még ha néha kicsit lassan érkezik is meg a válasz. De én már tudom, hogy megérkezik. 

   Megtanultam, hogy az élet mindenhol élet és működik a legnagyobb nyomorban, koszban és mocsokban is. Sose gondoltam volna, hogy a sitt-halom tetején csodás kis kertek zöldellenek pár hét leforgása alatt némi pára és odafigyelés után. Hogy nincs szükség sok mindenre ha van a legszükségesebb, a remény. Még egy kacsa család is megtelepedett a belvíz-"tóban", hogy a flóra mellett a fauna is képviseltesse magát. Teljesen úgy mint a Wall-e című mesében. Talán nem harcolnak annyit az életben maradásukért mint az a kis bakancsos zöldség...

   Tegnap a szomszéd bácsi elmondta (inkább jelelte), hogy a kisboltban a ház alatt nem szabad tojást venni. Nem tudom miért - nem is akarom tudni - de mostantól nem veszek lenn tojást. Csak a piacon. Bár ott is vigyázni kell, mert van egy rendkívül gusztusos kinézetű tojásuk a kifőzdék előtt (Berci már többször is kifigyelte és kérte), ami tartogat meglepetéseket. Nagyon finom (barátnőm szerint), de pisiben fő. Tényleg utánajártunk, megkérdeztük az árustól és büszkén bevallotta a receptet! (Azóta nem kéri Berci.) És ne is ítélkezzek?...