Szeptember 5-én - fejben 2 hónap, a valóságban - két nap folyamatos ki - és bepakolás után elindultunk életünk eddigi legnagyobb vállalkozása (volt már eddig is pár hülyeségünk) felé, Kínába. Nem tartott tovább az út, mint a csomagolás, és mintegy 20 óra után le is szálltunk, majd hazakocsikáztunk leendő otthonunkba. A fiaim szerint a legjobb utazás volt, legközelebb azért az elsőosztályt kellene kipróbálnunk.. Sokat segített az ülésekbe épített játék-konzol és video, valamint a nagy vödör KFC, amivel Irene várt bennünket a reptéren.
Már az indulás óta érzem azt a kettősséget, ami azóta csak erősödött, és még új impulzusokkal bővült. Jó ötlet-e ilyen messzire költözni 3 kisgyerekkel, vagy nem? Kaland lesz, vagy csalódás? És még sorolhatnám a nagy kérdéseket, amik ilyemkor felvetődnek az ember fejében, de végeredményben arra jutottam, hogy minden csak rajtunk múlik, a hozzáállásunkon...( Istenem, mennyit hallottam ezt gyerekkoromban, és hogy utáltam!)
Szóval igyekszem a dolgok jó oldalát látni, bár ez néha elég nehéz. Egyedül vagyunk - nincs mit szépíteni -, mint az ujjam. Szerencsére van Irene-unk. Ő a férjem asszisztense, egyben tolmácsa. Aki az első pillanatban tudta, hogy a KFC jó ötlet egy 20 órás repülőút után, aki két hét után esténként a gyerekek házitanítója lett, aki helyreteszi, amit "eltaobaóztam", aki tuti kirándulóhelyeket keres nekünk, és velünk tanulja a felnőtt életet, mert 27 éves frissen végzett egyetemista, az első munkahelyén. (Jól "bevásárolt" velünk, bár esténként szívesen időz fektetés után is.)
Megérkezésünk estéjén levitt bennünket Irene a "kispiszkosba", az első igazi sokkhatás színhelyére. Ez az "étterem" a háztömb aljában van, ahol van még kb. 4-5 ilyen hely, és napról-napra bővül a kínálat...Tehát leültünk hatan a koszba, ragacsos zsírba és kiderült, hogy késő van. De szegény, fáradt, nagycsaládos idegenek kedvéért lett terülj-terülj asztalkám, és Berci fiam azt mondta aznap este, hogy soha nem evett ilyen finom húslevest orjából. Bár Bercit könnyű elkápráztatni, végtelen naív, azt sem tudja mi az orja, de a kedvesség nekünk is jólesett aznap este.
Tulajdonképpen kicsit több mint egy hónapja élünk itt, Zhejiang tartomány Wenzhou nagyváros Pingyang külvárosában és annak Wanquan iparnegyedében (a földrajzosok kedvéért, meg mert van egy pár a családban is). Egy hét emeletes ház hatodik emeletén, egy minden igényünket kielégítő nagy lakásban. És a kettősség itt válik életszerűvé. A fullos lakásból sitt hegyek látszanak, amik valószínűleg pár év múlva egy újabb emeletesház alá épülnek majd be. A kontraszt lelombozó. És akkor jöjjenek a kezdetben sokkoló kettősségek...
Ha már kitetted a lábad a lakásból, pár lépés után a nagybetűs forgalomban találod magad, ahol minden nap az életedet kockáztatod. Mert a csodálatos 3-4 sávos utakon mindenki közlekedik, ahogy tud. Mindenki, azt jelenti kamion, teherautó, terepjáró, kis személygépkocsi elektromos furek minden méretben, nagy motor, kis villanymotor, kerékpár, és nem utolsó sorban gyalogos. Ahogy tud, azt jelenti: a szükség törvényt bont. Döbbenetes! Pláne gyerekszállító "egérbuszommal", a kis piros családi furekkel, ami nem csak külsőre különleges, hanem a benne helyet foglaló minimum négy európai fazon miatt is. A közlekedés egy külön bejegyzést érdemel, ezért most nem folytatom...
Boltba pedig menni kell, megkerestük mi is a hozzánk legközelebb levőt. Egy mini plázában leltünk rá, - a srácok nagy örömére, mert van játékterem is az első szinten. Használták is párszor, de csak azért, hogy nyugodtan vásároljak kb. 20 percig. A kettősség itt is szembeötlő. Van sokminden, de a húsrészleg kívánnivalót hagy maga után. Kevés, büdös, nem feldolgozott. Sokkoló! Úgy mint a piac, de erről is írok bővebben.
Három csodálatos, szőke gyerekemmel (nem nehéz őket megtalálni itt, ahol mindenki fekete) már másnap iskola-nézőbe indultunk, és bár pont a szandálos, csinos-ruhás bőröndünk veszett el Párizsban (egy hét múlva meglett), azért fel tudtunk öltözni, és összeszedtük magunkat a következő sokkhoz. Az iskola otthon is valamekkora lépés. Egy ötödikesnek kisebb, egy harmadikosnak nagyobb, egy elsősnek óriási. Itt azonban Luca, Berci és Nándi bele lett hajítva a mélyvízbe úszógumi nélkül. Talán mondhatom, hogy egy hónap után már magamat sem kell nap mint nap győzködni hogy jó ötlet az oroszlán barlangjába engedni a gyerekeimet. Minden esetre amikor tíz percen belül mindhármat bevitték az osztálytermébe bemutatni leendő osztálytársaiknak, sírva fakadtam, és azt mondtam a férjemnek, hogy tuti nem vagyunk normálisak. Csak az a mentségünk, hogy hisszük, hogy nekik ettől jó lesz és csak épülnek a tanultakból, bármi is történik az iskola falai között...nos bővebben az iskolai kalandokról is szólok.
Most itt ülök a gép előtt a földön (van alattam párna, anya), és a jelenlegi sokkomon tűnődök: Hogyan is kerültem a blog.hu-ra? A válasz egyszerű! Az egész család kíváncsi minden piszkos részletre, a barátok is kíváncsiak, sőt sok ismerős is megtalált a face-re töltött fényképeink után, így adta magát a dolog: írok mindenkinek egyszerre! Még az is lehet, hogy segítséget nyújt egy olyan családnak, aki arra vetemedik, hogy hosszabb időt tölt a világnak azon a felén, amiről igen keveset tud, mint mi egy hónappal ezelőtt...
Folytatása következik!
