Másfél óra kocsikázás, gyerek-hőbörgés és negyven le-,és átélt év után végre megtudtam - amit mondjuk már eddig is sejtettem -, hogy nincs megfejthetetlen titka a hosszú életnek. Furong ősi városában jártunk hétvégén és hegyek között, tiszta vízű hegyi patakon csónakázva "hallottunk" először csendet Kínában. Olyan megnyugtató élmény volt, bár kicsit sajnáltuk az evezős bácsit árral szemben küzdve az elemekkel...meg a család (kicsit több mint) 200 kilójával. 

   A csend Kínában csoda számba megy. Eddig azt hittem nem is létezik, de tévedtem. Pár percre tapasztaltuk csak, de most ez is elég lesz...majd otthon folytatom. A kínaiak zajfüggők. Rènao - remekül vagyok, szó szerint: meleg van és zaj...Szerintem egyáltalán nem bántja a fülüket a folyamatos hangzavar, nekem pedig csak az a szerencsém, hogy az újabb dobhártyám kicsit romlik. Állítólag az ázsiaiak füle nem fülzsírt termel, hanem valamiféle fehér port, ami szűrőként viselkedik...gondolom nem véletlenül. A gyerekeim suli után ordítanak a kocsiban, és jó időbe telik, míg visszaállnak normál hangerőre. Nem is csoda, hiszen  sokszor mikrofonba beszélnek a tanárok az iskolában, és a nyelv is olyan, hogy a hanglejtése miatt erősebben beszélnek. A csend a magányt jelenti, és az nem jó. A betegek nem kívánnak egyedül lábadozni, mindig körülveszi őket egy csapatnyi barát, vagy rokon és hangosan beszélnek az életről. Minden ügyet csapatosan intéznek, legyen szó hivatalról, vagy éppencsak vacsoráról. Zenei kakofóniájuk a vájatlan nyugati fülnek lehet akár az utolsó hallott élmény is, ami után beáll a teljes süketség. Vagy előfordulhat, hogy megkedveled örökre a csengő-bongó ütős-(egyben fedő-) hangszerek muzsikáját. Kedvenc társas táblajátékuk a madzsong, ami akkor az igazi, ha a korongok keverés közben csörögnek-zörögnek az asztalon, és pakolás közben jól oda lehet csapni őket a táblára. Létezik kártyás kivitelben is, de az nem elég hangos. Akár két napos partik is vannak. Éppen a napokban nyílt nálunk is egy kisebb "szerencsebarlang", így a fiúk mindennap suli után bekukkantva elkezdtek sakkozni, utánozva az idősebb bácsikat. Persze szigorúan csak csendesen, nem csapkodva a csinos kínai sakkfigurákat. "Teljesen olyan, mint a mi sakkunk, csak más a tábla, mások a bábuk és mások a szabályok"-by Berci.

    A férjem szemernyit mérgelődött, hogy nem mentünk feljebb az autóúton, mert izgalmasabb (sodrósabb) rafting élményben lett volna részünk, de szerintem így is tökéletes volt. A folyó kristálytiszta vizében úszkáltak kacsák, vadludak, amolyan igazi Kákalaki Akkások a Nils Holgersonból, ami összevonja a "szemöldökét" ha a szeme közé nézel. Körben magas hegyek, melyek közt az oroszlán (szerintünk gorilla formájú) szikla is ott meredezett az egyik kanyarban. Csak a természet hangjai és a vízcsobogás. 

  Furong ősi falujában skanzen-jellegű sétát lehet tenni, ahol találkozhatunk éppen csendben rajzoló tanuló-csoportokkal, több mint 100 éves emberek emléktáblájával (mind nő...), berendezett hagyományos iskolával, szentélyekkel...persze mi -szigorúan apánkat követve- még lakott házak mellett, igazi szűk utcácskákban is jártunk, így érezhettük a hegyi sikátorok jellegzetes szaga mellett a mézfa bódító illatát, és láthattuk a hibiszkusz óriások színkavalkádját is. Erről a növényről kapta a nevét a falu, ami hírnevet és gazdagságot jelképez és ahol a hosszú élet titkát első kézből tapasztalhatja meg a látogató...

   Azt kell hogy mondjam, nem eléggé fogta meg a gyerekeket ez az élmény. Sokkal inkább este, a roller-sétánk közben talált frissen nyílt kínai meki a faluban...mi csak így hívjuk. Na ez az örök élet titka a gyerekek szerint: roller, meki!

   Mindig azt mondom, hogy a három gyerek három féle és ez így is van, de sok a hasonlóság is... Például mostanában -azaz két hónappal a sulikezdés után- mind elfáradtak. Barátnőm megnyugtatott picit, hogy normál körülmények között is elfáradnak az otthoni gyerekek, de...Eszembe jutott a lányom, aki alsóban minden évben produkált egy "fáradtság-betegséget" és a doktor nénink sosem kérdezett semmit, csak adott egy nap kimenőt...most kap a legkisebb is. Alig várja. Elkezdett ugyanis fiúsan-keményen ellenállni. Csökönyös kis jószág, csak sajnos mindig maga ellen dolgozik. Nem ebédel a menzán, "meglátogatja" a tesóit nap közben, a suliban hagyja a házi feladatot...Úgy gondolom, hogy helyre tudom rázni őt, de az igazi baj az, hogy olyan problémával nézünk szembe, ami csak külföldön probléma egy külföldinek: egy év alatt megtanulták annyira a nyelvet, hogy értik amit beszélnek hozzájuk, meg sajnos azt is, amit nem hozzájuk intéznek. Nem valami buzdító azt hallani, hogy nem fontos az ő házija, úgysem ÚGY kell értékelni. (Mondta a matek lāusī, az osztályfőnöknek.) De ők ÚGY dolgoznak...és ezzel egyáltalán nem felmenteni akarom őket, csak adok a történetnek egy kis színt...vagy inkább árnyékot...

   Na, de mi a lényeg? Összegezve: fontos az egymásra figyelés, a sok levegőn töltött óra, a finom ételek, a tanulás és a csend hallgatás (ami igazából a saját gondolataink meghallgatása). Ettől aztán pont addig fogunk élni, ameddig kell és pont úgy, ahogy tudunk.