Tegnap kertészkedtem. Elég vicces ezt leírni novemberben, de mit tegyek, ha nincs petrezselyem sehol, én pedig nagyon szeretem, és igen - igen hiányolom. Közben pedig azon vettem észre magam, hogy fogalmazok. Az jár a fejemben, hogy ez a hétköznapi cselekvés, hol kap majd helyet az irományaimban...főhelyre került! Fontos lett a dolgok megörökítése. Egy ideig azt gondoltam, a sok egyedüllét miatt, de rájöttem, hogy eddig is csináltam ilyeneket, csak nem ennyire " hivatalos" formában. ( Például nagy műgonddal szerkesztettem meg mindhárom gyerekem baba könyvét fotókkal, családfával, utánajárással, pontos dokumentálással. ) 

  Az, hogy növények vegyenek körül, nagyon fontos számomra. Szerintem csak a szépérzékem miatt, de lehetnek akár lelki okai is. Minden esetre nagyon hiányoztak a lakásból. Anyukám tudja legjobban, mennyire sokszor mérgelődök azon, hogy ez a gaz is elpusztult, meg az is, és a hivatalos álláspontom most is az, hogy "én elsősorban gyereket nevelek, nem növényeket". Ez azonban csak védekezés, tekintve hogy mindig irigyeltem és csodáltam apósom odafigyelését a növényeire, vagy anya gyönyörű orchideáit. A gyerek neveléssel meg szintén csak a gond van...Úgyhogy remélem lesz metélő petrezselymem, meg gyökeres is, ha csak olyan pórias okból is, hogy megegyük őket. És vannak már szobanövényeink is. Egyszercsak  nyomott egy satuféket Levi, és megálltunk egy virágüzlet előtt, ahol jól bevásároltunk ( 335 jüan értékben ) zöldségből...szép zöldségből... Az egyik dobálja is a leveleit erősen, nem szeret engem...majd rájön, hogy csak rám számíthat!

   Itt sokszor rádöbben az ember, hogy csak magára számíthat. Jó szorosan összeszokunk családilag a nagy bizonytalanság közepette, ami nem a létbizonytalanságot jelenti ( hál' isten ), hanem azt, hogy itt nincs igen, vagy nem. Majd alakulnak a dolgok. Akár beszéd közben is. Tegnap megkérdeztem Irene-tól, mikor jön a tél. Azt mondta, hétvégére lehűlés várható. Mi megijedtünk, mire kiderült, hogy 19 fokra is lehűlhet a levegő november közepe felé...az már igen! Hogy lesz így karácsony? Pláne fehér! Mondjuk náluk nincs is karácsony. Bajban is vagyok, úgy néz ki csak műfenyőt tudok prezentálni...lehet hogy találok a taobao-n műhavat is! Szóval semmi sosem biztos. Az időjárás esetében annyiban nyilvánul meg az ősz, hogy éjszakára már lehűl a levegő, és ha esik az eső, akkor erős hidegérzete van az európai ember fiának. Azaz nekem és Berci fiamnak, mert a családom többi tagja kazánból van, az apjukra ütöttek. Itt egyébként fűtés sincs sehol. A légkondi való arra is a férjem szerint. Én azért már nézegetem a boltban diszkréten kihelyezett elektromos fűtőtesteket. Jó lesz az még valamire! Elvileg lassan tél lesz, de boldogan élnek a szúnyogok. Ideérkezésünk első vásárlás - akciójakor jót mosolyogtam, amikor Irene szúnyogriasztót vetetett velem a kicsi, de annál pofátlanabb moszkitók ellen. Gondoltam ez mennyire lehet fontos, mikor azt meg nem tudja, mi a sütőpor, meg a szódabikarbóna között a különbség, vagy hogy melyik mosópor mit tud. Rá kellett jönnöm, hogy ez igenis kardinális kérdés. Ezek az apró kis nyavalyások észrevehetetlenek, de akkorát csípnek, hogy csak na. ( Barátaink kisfiát rendelőbe is vitte a nagymamája, mert akkorára dagadt a csípése. De megnéztem volna Bori mamát amint elmagyarázta az orvosnak, hogy a szúnyog csípte meg az unokáját, és most ronda a helye, oldja meg a problémát! Egyébként kapott rá krémet! Pedig nem tud kínaiul! ) Azóta minden szobában van elektromos riasztókészülék.

   Sokszor tapasztaltam már azt is, hogy nem mind igaz, amit annak gondoltam. Konkrétan az otthoni fellelhető, vagy csak hallott információ nem áll meg itt. Múzeumba, meg kulturálódni vágyom hétvégén, és viszem a férjemet is nagy örömére. Kértem Irene-t, hogy mondjon jó helyeket erre a célra, mert úgy tudom Wenzhou és környéke kulturális központ (a magyar Wikipedia szerint ), mire a szokásos kuncogásban tört ki, és közölte, hogy Wenzhou nem kulturális központ, hanem "a keleti zsidók üzleti központja". Hogy ez mit jelent pontosan, szerintem sosem fogom megtudni, de szerencsére találtunk együtt egy csomó múzeumot, meg érdekes látnivalót, ami a kultúra körébe tartozik, és még közel is van, tehát lesz jó hétvégém. Apósom olvasata szerint ( ő angol nyelvű oldalakon is keresgélt a városunkról ) a keleti Kína Mekkája, keresztény központ. Irene szerint nem, de ezt nem fejtette ki bővebben. Az otthoni kínai tanárunk szerint ők multivallásúak. Mindenben hisznek egyszerre, és mindentől tartanak is. Rém babonásak. A szerencse és boldogság jele például a piros, ami nem csak csomagolásokon, hanem bejárati ajtókon is nagy mennyiségben fellelhető különféle dísztárgyak, lampionok, szőnyegek formájában.  Annyi biztos, hogy első héten megtaláltak bennünket a katolikus közösséghez tartozó szülők a suliból, és azóta folyamatosan agitálnak, hogy találkozzunk a misén, vagy legutóbb a szerelmesek báljába invitáltak, amit szintén a közösségük szervez. Talán majd jövőre. Idén nincs bébi szitterem sajnos. Nagyon hiányoznak a mamák! (Nem csak ezen hétköznapi okból!)

   Egyik este könyvekről, mondákról beszélgettünk tolmácsunkkal, és elmesélte nekünk az eredet mondájukat, miután végigküzdöttük a Csodaszarvas legendát. Az övék (bár lehet, hogy több is van) így szól:

   Nű Wá az ős anya félig nő, félig kígyó testű lény formázta a kezével az embereket a maga képére. Majd összeházasította a férfit a nővel. Első nap a csirkét, második nap a kutyát, harmadik nap a disznót, negyedik nap a bárányt, ötödik nap a tehenet, hatodik nap a lovat, hetedik nap a nőt és a férfit formázta meg. Amikor megunta a sok aprólékos munkát, beletúrt a sárba és falhoz csapkodta az agyagot. Így születtek a csúnya emberek. Testvére, Fusi nevéhez fűződik a nyolc ellentét, azaz négy pár rendbe állítása, amit jin-jang néven ismerünk, és valójában nem is csak egy egyszerű kör fekete és fehér részekkel, hanem egy nagy világ rendszer lenyomata.

   Az ég és a föld, a szél és a vihar, a tűz és a víz, a hegy és a folyó őskínai rótt jeleivel...természetesen pirosban. Jelképes és egyértelmű, bonyolult és teljesen hétköznapian egyszerű. Pont olyan, mint Kínában minden számomra.

   Ez megint egy olyan bejegyzés lesz, amihez nem tudok fényképet csatolni...nem is lehet, mert mi nem olyanok vagyunk. És itt a lényeg! Mi nem olyanok vagyunk mint ők ( ezekben a sorokban a MI a családomat, az ŐK pedig az általam látott kínaiakat jelenti ), de néha teljesen feldolgozhatatlan, hogy mennyire nem!

   Mi nem úgy fényképezünk, és nem azt, amit ők. Engem személy szerint az sem igazán érint meg hogy milyen a fotó minősége, ha megfelelően érzelmileg gazdag, és tudom miért készült. Mert számomra emlék! Úgy emlék, ahogy van. Mert tudom, hogy a telefonom kamerája azért koszos, mert a csodálatos új gépem első héten kiugrott a kezemből mint a halacska,és eltört a kijelzője, majd 2 hónap után Kínába vitte a férjem magával az első Ázsiai útjára, és megcsináltatta nekem amit otthon nem tudtak megtenni, de arra nem figyeltek hogy megtisztítsák az optikát is. Én azonban így is maximálisan boldog vagyok és voltam is, hogy újra szép a telefonom nem csak profi. Ettől egyedi, ettől emlékszem az esetre. És azóta minden fotóm is emlékeztet rá, mint ahogyan a Verdákban Matukát emlékeztetik a sérülései a barátjára meg a közösen átélt kalandjaikra. Nos ők mindent retusálnak. Még a retusálást is! Így fordulhat elő, hogy nem ismersz rá valakire a profilképe alapján ( mondjuk ez nálunk is előfordul itt-ott...). És így történhetett meg az is, hogy az első Pedagógus napi ( itt szeptemberben van, hogy mindjárt az elején tisztázzuk az erőviszonyokat ) ajándéka a gyerekeknek egy-egy rajz volt a magyaros ( kicsit pálinkás ) csoki mellé, és Berci fiam a tanítónőjét szerette volna lerajzolni. Elé tettük a profilképét, de másnap sírva mesélte hogy tuti nem azt a nőt mutattuk neki aki tanítja, mert az teljesen máshogy néz ki. Pedig ő az! Csak a képen egy gyönyörű, hosszú hajú őszi tündér a sárga levelű fák között, a valóságban pedig rövid a haja, és sokszor kiabál a gyerekekkel...nem éppen tündérien. - Bár tegnap azt mondta Berci, hogy sokkal keményebb csávó lett mióta verekedni jár, már nem aggódik holmi kiabálásért. Ez egyébként azt jelenti hogy nem sírdogál már sokat. Igazság szerint pedig kung-fu edzésre jár választható szakkörként, meg kézműveskedni, hogy mégse tagadja meg önmagát...és ugyanolyan érzékeny és kedves mint a "verekedés" előtt.

   Irene is sokszor megkérdezi, hogy jó-e a fénykép, amit készített rólunk, vagy segítsen-e az utómunkálatokban, mert van hozzá egy profi alkalmazása. De nekünk nem kell, olyankor pedig néz. Azzal a nézéssel! Amit mindenhol lehet látni. Amikor nem értesz valamit, de látszik hogy teljesen esélytelen a megértésnek még a szikrája is. Például ha elmondjuk hogy magyarok vagyunk. Jön a nézés. Nem kérdezik meg hogy az hol van, milyen hely, pedig szeretnék tudni. Csak néznek és kuncorásznak. Vagy írjuk a házi feladatot és mindenki fáradt, mert elmúlt este nyolc és kiderül, hogy Luca az ötödikesekkel a fénytörésről tanul egészen magas szinten. Akkor Irene rájön, hogy nem érti mit fordít és jön a nézés. Nem szeretik bevallani még saját maguknak sem ha nem értenek valamit. Nem mintha én maximálisan tisztában lennék ezzel a fogalommal, vagy a fény viselkedésével... Olyanok, mint a japánok, bár nem nagyon szeretik őket. ( Egyszer igazán látványosan bemutatták nekem, hogyan falja fel a csodálatos kakas -Kína-, a Japán szigetet, a férget...) Legszívesebben ott a helyszínen harakirit követnének el, és hasbaszúrnák magukat, ha lenne hozzá megfelelő eszközük. De nincs, így csak néznek. És mint a kamikaze pilóták, hagyják hogy megtörténjenek a dolgok körülöttük zuhanás közben. Tegnap a piacon az eladó néni is ezt tette amikor kimondta a végösszeget erős tájszólással, amit nem értettem meg elsőre sem, meg a megemelt hangú (ugyanolyan kedves) harmadik próbálkozásra sem. Leírni is csak kínaiul sikerült, az arab számokkal nehezen boldogult. Azért kifizettem a nagy szatyor zöldséget, és most sem értem, mit nem fogtam fel elsőre az "ér shí bá" - huszonnyolcból... De én nem néztem úgy, hanem azon pörgettem az agyam hogyan oldjuk meg a dolgot, hogy mindenkinek jó legyen.  

   Ők egyébként szeretnek elbambulni. Ez jó szó, mert nem gonosz, de kellőképpen lefesti a helyzetet. Vársz egy válaszra vagy megoldásra, és nem történik semmi. Van hogy előveszik a telefonjukat és elkezdik nyomkodni, de nem a választ keresik, hanem ráérősen neteznek. Eközben én várom a tartózkodási engedélyemet és az útlevelemet, és tök ideges vagyok, hogy mit és miért néz. Pedig nincs baj, csak várás van ugyanolyan keményen, mint ahogy dolgoznak is. Így nézik a tévét a kisbolt előtt, pedig otthon is van mindenkinek, és így néznek az arcodba is miközben ebédelsz a "kispiszkosban". Tátott szájjal! Csak az hiányzik a teljes élményből, hogy megszólaljon: "Beszéééél!" ( Hofi után szabadon.) 

   Először a repülőn, majd a vonaton találkoztam a közös mozgás igényével. Itt megmutatják kis videókban, hogyan mozgasd meg a tagjaidat ha elmacskásodtak 10 óra ülés után, és azzal ne sértsd meg szomszédod köreit, ha nem muszáj. A gyerekek óra-, és napirendjében is láttam: ritmikus mozgás, szemtorna, lassulás, felkészülés a pihenésre. Nekik tényleg fontos a mozgás. Tovább megyek, a közös mozgás! Lakótelepi kommunánk (így hívják a lakóközösségeket) idősebb nő tagjai - ha az időjárás engedi - rendszeresen lejárnak krikettezni nyolcan, tízen az erre a célra kialakított műfüves, bekerített pályára a sitt-hegy és dzsindzsa szomszédságában. Természetesen bemelegítenek, majd megfelelő védőöltözetben, azaz óriási szalmakalapokban elkezdik a játékot nagy egyetértésben. Csak akkor van kiabálás, ha férfi is csatlakozik a játékhoz...nem értem miért...mármint azt nem értem, hogy miért csatlakozik... Ahol több ember összeverődik, előbb is utóbb is jön egy önkéntes kismagnóval, kihangosítóval, és zenére megmozgatja, megtáncoltatja a népet. Ennek egyébként mindenki örül, igazából várják is. Találkoztunk ilyennel az élményparkban (ott logikusan gyerek mozgás volt, mégis ott álltak a felnőttek is köztük ugyanolyan lelkesedéssel), de az utcán is, vagy éppen a pláza kerengőjén. Rendezvényekre - legutóbb az Idősek Napján - nehéz koreográfiákkal, tökéletes kivitelezésű mutatványokkal készülnek, ráadásként profi zenészekkel. Őszintén szólva megnéznék egy ilyet a Bucka-tó mellett, nyugdíjasaink előadásában. 

   Nehezen szokjuk meg, - pedig muszáj lesz, mert megszökni nem egyszerű - a köpködést. A férjem csak kedvesen kismalacnak hívta őket az elején, azóta disznóvá avanzsáltak. Mert nem véletlen kicsúszásról és nem gyerekekről van szó, hanem felelősségteljes felnőtt emberekről. Berci nehezen állja meg szó nélkül, Nándi kiválóan böfög ha kell, ha nem, Luca pedig...ja, róla nem adhatok ki ilyen személyes infót...pedig neki már tényleg csak a szemferdülés hiányzik. Azért még tartjuk magunkat igazán magyarosan... Olyan hangok kíséretében esznek, mint a malacok a közös vájúból. Röfögnek, csámcsognak, teli szájjal beszélnek, és állandóan köpködnek. Érdekes, hogy a férfiakra jellemző igen erősen. Nőknél is előfordul, főleg a teli szájjal való beszéd, de nem általános. ( Mondjuk a nők helyzete még kicsit furcsa számomra, ezt még tanulmányoznom kell.) Ahogyan a dohányzás is férfi kiváltság. Nem láttam nőt füstölni még igazán emancipáltat sem. Mindezt pedig úgy teszik, mint nálunk a hetvenes, nyolcvanas években: bárhol és bármikor. Az étteremben, a megbeszélésen, az iskolában (mondjuk itt is a tanárok nagy része nő...), a boltban, vezetés közben, mindenhol. Vezetés közben egyébként telefonálnak is. 

   Nem akárhogy telefonoznak! Folyamatos mozgásban van a készülék a szájuk és a fülük között, mert hangüzenetekkel kommunikálnak. Nagyon vicces látványt nyújt, mert képesek akár fél órán keresztül is éppen ráérő emberrel is így beszélni, nem telefonálni. Szívesen chatelnek is sétálva, buszon, vezetés és evés közben. Igazság szerint  a telefonjuk az életük. Virágzik is ez az üzletág, minden harmadik bolt valamiféle telefonhoz köthető üzlet. A készülék a pénztárcájuk, a bankjuk, a  névjegyzékük, a cím listájuk, a térképük, a taxijuk és még sorolhatnám mire használják, milyen alkalmazásaik vannak, de sajnos én sem ismerem mindet...de rajta vagyok!

   Egy hete az előttünk fekvő négy sávos út középső sávjába kiöntöttek tetemes mennyiségű gabonafélét. (Szerintünk rizst.) Ott pedig egy-egy ember időről időre forgatta, szárította azt., takargatta ha esni kezdett az eső. Majd egy hét után bezsákolták és elvitték. És pár nap múlva jött a következő, lényegesen tetemesebb mennyiségű mag. Ezen pedig senki nem akadt fönn, ez így volt természetes. Csak mi nézegettük néha, hogy ez mi lehet, és hogy miért nem akad rajta fenn senki. Az esti csúcsforgalom is teljesen természetesen ment el mellette nap nap után...ezek az apró különbségek köztünk...amik nem is olyan aprók. 

   Ui.: A férjem nagyon hiányolta a képeket, szerinte egy valamirevaló blog bejegyzés csak képpel az igazi. Hát persze hogy lefényképeztem a lenn játszó néniket ma délután, csak neked Levi...meg mindenkinek!

   Luca pedig készített nekem egy képet a 2x2 plusz egy sávos útról, a kereszteződésről, meg a gabonáról, amit éppen bezsákol egy bácsi...

 
   Három gyerekem három féle. Luca a héten azzal állt elő, hogy meg kell rendelnünk egy képregény sorozatot, mert anélkül nem élet az élet. Persze kínai gyerek újságról beszélek! Rákeresett a neten, és megrendeltette velem... Néha azt figyelem, mikor változik át a szeme mandulavágásúvá, amikor várom az iskola előtt. Berci (nem) diszkréten szőke kínainak hívja. Nándi igazi ikrek, némi bika aszcendenssel ( persze ennek nem néztem még utána...). Úgy megy fejjel a falnak, hogy azt sem nézi, áll e köztük valaki.  Múlthéten például verekedett az iskolában...azért, mert rettenetesen unja hogy folyton böködik, meg fogdossák, meg húzogatják az arcát. Ő, aki amúgy sem szereti a cél nélküli ölelgetést... Persze jól megbeszéltük, miért nem szabad verekedni! (De hát ne értsem meg? De!) Máskor meg úgy ölel, mintha világ vége lenne, vagy rászokott az esti puszira, pedig azt mindig csak én adtam eddig. És Berci eddig is nagy megmondó volt, most aztán még nagyobb lett! "Mikor leszünk már csak öten?" Ebben a zsúfolt országban ez igen nehéz, de ő arra gondolt, hogy lesz-e olyan nap, amikor nem kell házit írni Irene-nal, vagy amikor apának is úgy alakul a dolgozós nem dolgozós hétvégéje, hogy pont összeillik az ő hosszúhétvégéjükkel. Ezért a sok mindért együtt szervezünk kirándulásokat, hogy lássák a gyerekek is Kína szépségét...na meg mi is.

  
   Az elsőt összekötöttük a hasznossal, a szokásos nagy bevásárlással, amikor még nem volt autónk. Didi taxival bementünk a faluba, és jó nagyot sétáltunk 35 fokban, meg 100 %-os páratartalomban a parkban. Egyébként gyönyörű, de aznap a légkondicionált könyvesbolt sokkal nagyobb örömöt okozott mindannyiunknak. Találtunk ott egy puzzle - térképet is, amin meg is találtuk Magyarországot, csak nem ott, ahol a helye van, és nem akkora méretben...ilyen pontosak itt a dolgok. Nem is vettük meg földrajz szakos sóginknak, bár visszagondolva meg kellett volna, a vicc kedvéért. ( Még visszamegyek érte! ) De találtunk 2 jüanos piros nyakkendőt, amit azóta leváltottunk jobb minőségűre, ám olcsóbbra.

  Piknikeltünk a mi hegyünkön, ahova sok lépcsőn is fel lehet jutni, mi szerencsére félútig kocsival mentünk. Tekintve hogy vendéglátóink nem csak isteni ebéddel készültek, hanem a gyerekek kedvéért kb. tíz folyton csacsogó 10 év körüli kislánnyal is. Így volt ebéd, egy kis lépcsőzés, majd játszóterezés. Bercikém egyik körme bánta ezt a programot, mert becsípődött az egyik neméppen eu. szabvány játék forgó sínjébe...azért túlélte a balesetet.

   Jártunk a tengernél is, ha már tengerpartra költöztünk, bár itt vált egyértelművé, hogy egész más léptékek vannak errefelé. Ami a térképen egy köpés, az majd fél óra kocsival. És ami tenger, az nem kék, hanem barnás sárga  sok víz, de sós, megkóstoltuk! Azért szép volt, bár se csigát, se kagylót nem találtunk. Azonban kameraérzékeny rákokat annál többet. Akárhányszor szerettem volna lencsevégre kapni őket, mozdulatlanná dermedtek. Talán majd legközelebb.

  Az ősziszünet egy egész hét mindenkinek ebben az országban, és még nemzeti ünnep is megelőzi. Őszközép fesztiválnak lehet fordítani. Mindenki hold sütit készít, vesz és ad mindenkinek. Mi is kaptunk több kilónyit, még nem tudjuk, mi legyen vele. Gondoltunk már a megevésre, de egyszerűen nincs az a has, ami ezt mind elnyeli. a szünetre vonatkozóan pedig úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a barátainkat Hangzhou - ban. Négy napot töltöttünk velük és nem csak az érzelmi töltődés miatt volt tökéletes, hanem a sok tuti program is kedvünkre való volt. Nem kell nagy dolgokra gondolni! Első nap például igazi magyaros menü után a teraszon boroztunk, és beszélgettünk. Másnap csak csajos - csak fiús napot tartottunk. A lányok beszabadultak a városba shoppingolni.

   Ez a Nyugati tó ( a császári dinasztiák kihelyezett tisztségviselői rakpartokat és szigeteket emeltek körülötte és benne, ez adja különlegességét) és a mellette lévő park megtekintéséből, Starbucks kávézásból, H&M látogatásból, kínai selyemsál keresésből, Victoria Secret kínálat - áttekintésből, vissza a H&M - be az ottfelejtett ajándéktáskáért - programból és végül újra Starbucks kávézásból állt. A fiús nap pedig jó sok X-box után ebédre rendelős trotillá a kafa - ugyan tegnap sült - rántott husi helyett, majd a téren dodgemezés, motorozás, ugrálóvárazás, farolós-fekvős biciklizés...Este természetesen újra teraszozás. Harmadnap felgyalogoltunk a helyi lépcsőn - ilyen mindenhol van - , délután mindannyian kimentünk a térre a fiúk programjait kipróbálni. De nem akárhogy mentünk ki, hanem elektromos motorral. Kettővel, és nem fordultunk többször, bár tizenegyen voltunk...kicsit könnyítettünk a motorok életén, mivel a nagylányok (hárman) furi-taxival utaztak. Így is motoronként négy ember utazott a térre, igazán kínaiasan...talán még kicsit bátrabban is.

   Ezt élvezték az egész kirándulásból legjobban a gyerekek. Este a szokásos, kis "szomszéd-kedvence" diszkózással fűszerezve. Az igazi királyság számomra utolsó nap következett, kozmetikushoz volt időpontunk, és két óra masszírozás után tőlem bárhova indulhattunk volna, de mi hazafelé vettük az irányt. Még az sem bosszantott, hogy este 6-an szálltunk 5 bőröddel egy amúgy cipősdobozokkal megrakott taxiba. De hazaértünk és teljes nyugalomban hajtottuk le a fejünket, tudva, hogy még van pár nap a szünetből is.

  
A múlt héten ünnepeltük legkisebbünk névnapját, így kerestünk egy élményparkot a közelben, ahol egy olyan napot töltöttünk, ami igazán gyerekbarát volt. A szokásos képpel: gyerekek elöl rohannak kiabálva közvetítve a látottakat, meg a következő játék fajtáját, a felnőttek pedig néha mosolyogva, néha ásítozva baktatnak hűségesen  a nyomukban és fizetnek, ahol kell. Azért ez nem rossz, csak nem a "legyünk végre öten együtt" kategóriájú program. Bár ez a nagy megmondót sem zavarta ezen a napsütéses, néha kicsit esős napon.

   Volt minden, kínai módra: kétszintes halálos akadálypálya, falmászás (kis) biztosítással, trambulin (közben javítgatva, ha esetleg nem bírná ki az európai gyerekek előre - hátra szaltóit), angry birds csúzlis dobáló malacvárral, és egy speckó "bob" pálya, mely egy földbe vájt mélyedésben a domboldalon lecsúszó lavór volt, és imádták a gyerekek. Már ha a folyamatos sikítás, néha megszakítva egy - két nem odavaló szóval ( "úgysem érti senki anyán és apán kívül, ők meg lenn vannak, biztos távolban" ) annak számít.

   A sornak nincs vége, de még csak két hónapja élünk itt, és közben egyébként iskola, meg munka van...szerintem lesz még ilyen típusú bejegyzésem.

   Mekkora boldogság volt az első kiszabadulás egyedül a szoptatás - altatás börtönéből ( akkor így éli meg az ember, később vágyik rá újra, meg újra, meg...talán többször nem is...), azaz a VÁSÁRLÁS a legközelebbi szupermarketben. Még emlékszem rá, mert én szeretek vásárolni! Itt azonban vannak néha rossz érzéseim, bár szerencsére nem a szívem táján, hanem az orrom és a szemem felé.

   Az első két hét csupa aggódással telt az evés miatt, és a legkevesebb gondom volt az egyébként szokásos: "Mit főzzek?". Miből és hogyan, sokkal nagyobb gondot okoztak. A férjem szerint "ha kenyér van, nagy baj nincs" elv alapján gyorsan sütöttem egyet, ami jól illett az otthonról hozott kolbászhoz, de már másnap szupermarketbe mentünk. Röpke 3-4 óra alatt találtunk fakanalat (mondjuk csak egyféle, nagy méretű van errefelé), serpenyőt, lisztet ( rizsliszt van bőven, búza annál kevésbé ), tejet (a 3-4 órából minimum 1 ennek a keresésével telt), margarint, húsfélét...stb. 

   A húsféléket egészen máshogy dolgozzák fel mint mi. Egybe lehet kapni disznó combot, tarjakarajzsírbőrt, vagy igen apróra ( lapvékonyságúra, vagy apró kockára ) szelve, darabolva szigorúan bárddal. Rengeteg a tengeri úszó és mászó lény, mi viszonylag keveset fogyasztunk belőlük, bár rákból többet ettünk, mint eddigi életünkben összesen. Állítólag a városban úgy lehet kapni békát, meg kígyót, hogy a faluból az ember biciklivel, kosárban beviszi, és a buszmegállóban letéve pikkpakk lehúzza a bundájukat, bezacskózza, és már viheti is háziasszonyunk haza vacsira. Mi ilyet még nem láttunk, de megnézném. A rákok, halak, csigák sokfélesége azonban kisebb fajta Tropikárium  a gyerekeknek. 

   Említettem már, hogy a hozzánk legközelebb eső nagy bevásárlóközpontban van játékterem, aminek állandó vendégei a gyerekek és ha a "szokásos" zseton mennyiség elfogy, velünk "vásárolnak". Nem a csoki-mogyibogyi-csipsz - a kínaiak amúgysem annyira jók édességben...na jó, a németeket, svájciakat mi se verjük csokiban - körül rohangálnak, hanem a búzalisztet keresik. Megtévesztésünkre néha átzacskózzák, vagy kimérőssé változik, hogy sose ismerjek rá többet. Azért keresik a " mi lisztünket", hogy legyen otthon cookie, meg almásbéles, ami nélkül nem is lehet élni. Legutóbbi családi video-beszélgetés alkalmával középső fiam picit megrendülve hagyta el a társaságot, mert meglátta a mama "roggyantott csokitortáját" ( ahogy öcsém hívja kedvesen ), és azóta jó kakaót, meg kerek tortaformát hajtok a taobaon, hogy nyugalom és béke legyen. Bercin mondjuk egy egész torta sem látszana meg, így meg is sütöm neki, ha jön a hosszúhétvége. ( Ez az új időszámításunk 10+4.) A kínaiak figyelmességéhez és a kedvességéhez tartozik az is, hogy ha keresek valamit a boltban, netán még meg is kérdezem, hogy van-e, és sajnos nincs, az legközelebb már lesz. Csak nekem, ott, ahol kerestem előzőleg. Így volt ez a panírmorzsával is. Sajnos a házikészítésű nem működik nálam, mert elfogy a kenyér mind egy szálig, vagy picit odakapatom a sütőben, ha mégis maradt kisütött natúr baodzi - amit zsemleként fogyasztunk sütve, nem gőzőlve gombócként, ahogy ők eszik -, hogy már ne lehessen ledarálni... 

   Piac van mindenhol, több utcányi is, ahol egymást érik a kisebb-nagyobb boltok, ahol telefont, gyümölcsöt, paplant, dohányárut, cipőt, ruhát, telefont, telefont, dohányárut, cipőt, paplant, cipőt, cipőt, ruhát, telefont... lehet vásárolni minden mennyiségben. Aztán következik a nagypiac, az igazi valóság. Ami első találkozásra megrendítő és gyomorforgató volt. Ma már szeretem, és van zöldségesem is, aki megismer, nem kérdezget csak elveszi a kiválasztott árut, és még kis meglepit is rejt a szatyromba. Mondjuk nehéz volt leszoktatni a petrezselyemhez hasonlító, de igen intenzív illatú és ízű növényről, amit első alkalommal vettem véletlenül, de többet nem akartam, meglepiként mégis rendszeresen benne volt a szatyorban. ( Azóta mini hagymacsomót rejt bele.) Nagyon szeretik a kis meglepetéseket. Igazából nem az értéke miatt, a gesztus miatt. Csomagrendelésnél is van mindig a kínai cégektől vásárolt bármi mellett. ( A német káváfőzőgép mellett nem volt semmi...) Interneten való vásárlás esetén azonban benne van a pakliban, hogy a várt 1 doboz kárpittisztító helyett 4 db érkezik, persze csak a nyelvi problémák miatt...a fél kiló nátrium benzoátommal pedig még nem tudom, mit csinálok, mert életemben nem fogok annyi savanyúságot eltenni, amennyit ez fog tartósítani... A piac igazi sokkoló része a húsos sorokban rejlik...nem is rejlik, ott van, az arcodba és az orrodba vág. Igen szagos, és bár változatos, nem minden állatot ismerek fel (macska - nyúl, mini csirke - megtermett galamb ), és sehol nem találok pulykát, vagy éppenséggel libát, pedig közeledik a Márton-nap. ( Lehet hogy taobao lesz belőle. ) Gyümölcsben és zöldségben verhetetlenek. A kínálat évszaknak megfelelően csodálatosan változatos, ízletes, zamatos. Színes és szagos...illetve kifejezetten illatos. Bár, valamilyen oknál fogva nem fogyasztanak feldolgozatlanul zöldséget. Mind a wokban végzi. Irene nem is igen értette a mi kezes vacsoránkat, amihez volt paradicsom, paprika, uborka, jégcsapretek ( amit érthetetlenül "lerépáznak" ) , és persze amit kézzel lehet enni: kenyér, szalámi, kolbász, stb...

   Barátnőm szerint meg kell keresni a legközelebbi európai típusú nagyboltot, és időről időre visszajárni. Sajnos a mi környékünkön ezekből elég kevés van. A férjem azonban megkereste mindet, ami 200 kilóméteren belül fellelhető. Az elsővel sajnos befürödtünk, mert megszűnt, mire odaértünk, bár a tájolórendszer váltig állította, hogy ott van. Végül ezen a hétvégén gyerekek nélkül, mintegy 2,5 óra utazás után a Metro menyországban találtam magam. Tiszta volt, rendezett, és teljesen európai elrendezésű, így mindent egyszerűen meg is találtunk (májkrém itt sem volt sajnos), és ott is hagytunk egy kisebb vagyont. A férjem válogatta dolgok sora: elosztó, Red Label whisky, marha steak, savanyú uborka, szerszámos láda...na jó, ő találta a felvágottat és a virslit is, aminek nagyon örültek a skacok itthon. Az én gumimacim is nagy sikert aratott, meg a csokigolyó, és mézes karika, ami nélkül nem kezdődhet a nap.

   Azt írtam nemrég, hogy Kínában minden van, ami nincs, arra meg rá kell keresni a taobaon. Néhány dologgal azonban nem boldogulok: májkrém (csak libamáj pástétom van a neten), petrezselyem, kolbász, de már küldik otthonról, és nagyon várjuk...  

   Ui.: A bevásárlások alkalmával nem szoktam fotózni, csak fizetésre használom a telefonomat, így nincs képem, azért remélem sikerült "látványosan" leírni az élményt. Amúgy itt bámulnak bennünket legtöbben, néha fogják a kosarunkat, és sétálnak velünk, és itt készül sok fénykép is rólunk. Majd kérek belőle, saját használatra...vagy pénzt gyűjtünk érte...legközelebb...jó lesz a kasszánál!

   Bizony megpróbáltatásaik, mert ott, nem lehetünk velük! Három gyönyörű, okos gyermekem napi 10 órát tölt 10 napig egy magán iskolában, teljesen egyedül egy ötödikes, egy harmadikos és egy elsős osztályban. Négy nap pihenés után pedig forog tovább a mókuskerék... Joggal mondhatná bárki, hogy hiszen a magyar gyerekek is egyedül vannak az iskolában, de segíti őket a tanító néni, a pedagógiai asszisztens, a kis társak, az enyémek azonban nem beszélik még a nyelvet. Így aztán úgy gondolom, - bárki bármit mond - hihetetlen teljesítményt nyújtanak, mégha néha bennfelejtik is az olvasó könyvet, vagy a szótár füzetet.

   Ez a suli a legjobb a környéken, de bentlakásos. Természetesen hazajárhatnak minden nap mindhárman, nem is tudom, mi lenne, ha nem jönnének. Mármint velem. Valamelyik nap a lányom azt mondta, készítsek reggelire több amerikai palacsintát, és kisebbeket is, visz be a csajoknak, mert éhesek. Honnan tudja, hogy éhesek? Ki mondta el, és milyen nyelven? Ekkor éreztem, először, hogy elindult valami... 

   17 óra után érünk haza a furival, majd megvacsorázunk, és következik a napi rutin legkeményebb része mindenki számára. Esténként - sajnos - 2-3 órát vesz igénybe a házi feladat írás fordítással együtt, és olyankor nagyon nem értem, miért bántjuk ezzel őket. Irene nélkül nem sokra mennénk, mégis erőn felül teljesít mindenki. Ám amikor Nándi kínai mondókát sorol legózás közben, vagy hallgatom Berci tökéletes kiejtését kínai olvasás közben, vagy látom a csodálatos kínai krixkraxai mellett a pipát, és Luca arról mesél este lefekvés előtt, hogy mit csacsogtak a csajokkal aznap, akkor mindig megnyugszom. Annak ellenére, hogy sok mindent nem értünk az oktatási rendszerükkel kapcsolatban ( sem ), a gyerekek tanulnak. Csodálatos, tanulságos olvasmányokat dolgoznak fel, éppen ahhoz kapcsolódó irodalmi szintű alkotásokat, hogy hol tartanak életkorban, és tananyagban. Csak tudnám, hova tűnik ez a sok információ az átlag emberekből amikor közlekednek, vagy eladnak valamit, vagy csak meg kell oldani egy problémát...


  Az evés nagy gond volt az elején, főleg a legkisebb számára. Nándi nem annyira nyitott az új ízekre mint Luca. Szerintem egy hónapig rizsen élt. A múlt héten már kaptam olyan fényképet az iskolából amin a tálcája látszik, az általa válogatott ételekkel. Husi, kukorica, és az elmaradhatatlan rizs. Ő is sokat fejlődik. Luca kifejezetten szereti a kínai ételeket...is. Berci pedig mindenben megtalálja a jót a kedvességével: a nuggets-hez hasonló husi a kedvence, meg a kukorica. Tehát esznek mindannyian.

   Voltak már külön proramok is az iskolában, Berci például Hold sütit készített az őszi szünet előtt az osztálytársaival és a szülőkkel - én is benn voltam, bár nem sok hasznomat vették... Luca résztvett egy sport rendezvény megnyitóján, mint a tánc csapat tagja. Ilyenkor persze nagyon büszke vagyok, és látom is, hogy nem azért ügyesek, mert az apukájuk fontos itt a körzetben, hanem maguktól kedvesek, életrevalók, elfogadók, és legfőképp nyitottak.

   Beadványt is alkottunk már, Bercinek biztonság témakörben kellett tablót készítenie. Naná hogy közlekedés biztonság lett a témája, bár szinte mindenki a tűzbiztonsággal foglalkozott. Jellemző eset volt egyébként ez is az egyértelműség hiányára. Egyik este Irene szólt, hogy azt írta a tanár nénije a csoportba Bercinek, hogy beadványt kell készíteni hétvégére ( 4 nap alatt ), biztonság címmel. Rögtön ki is találtuk a közlekedés témát, Berci örömmel rajzolt, gyűjtögette az angol kifejezéseket, hogy esélye legyen megérteni annak a suliban, aki akarja ( a magyarral nem sokra mennek a fordítóval, főleg ha írott a szöveg). És másnap estére összeállt a tabló, ami bukósisak formájú volt, és fontos közlekedésbiztonsági kifejezéseket tartalmazott, mint: biztonságiöv (hátul nem használják), autós gyerekülés (itt nincs), ABS, EPB ( ilyeneket fejleszt a férjem...vagy nem...olyan egyformák ezek a három betűs rövidítések...), és még sorolhatnám. Tuti lett. Berci be is vitte a suliba. Majd még aznap este Irene megmutatta a minta ötleteket, amiket a tanító néni dobott fel a netre, segítség gyanánt, de mind tűzoltás témakörben mozgott. És akkor elbizonytalanodtam...meg mindenki. Így másnapra készítettem egy tűzoltósat is, nehogy gond legyen. Persze jó volt az első, de itt nekünk minden bizonytalan. Ez a legrosszabb része az ittlétünknek. Hiszen nem magamat teszem ezzekkel próbára, hanem a gyerekeimet és az ő tűrőképességüket. Ami egyébként sokkal jobb mint a férjemé és az enyém együtt... Már egész jól járnak az ingoványos talajon.

   A legnagyobb ellenkezésre is szereztek maguknak rózsaszín papírt minden nap a kijutáshoz, ha haza akartak jönni. "Pink paper pleese!" és minden kapu megnyílt. Ez nem olyan vicces, ha a kis naív fehérember meghallja kiabálni a portás bácsikat egyszerre, mert ketten vannak! Bár otthon is mindig a portással kell jóba lenni, és minden rendben lesz, kollégista éveim ezt igazolják. Hanem amikor olyan kiabálást hall az ember, amiről a Jó reggelt Vietnám című film katonái jutnak eszébe, meg a gépfegyver ropogása rögtön a kiabálás után, akkor meggondolja, hogy vigéckedjen-e. Pedig kedvesek a portások, már ezt is tudjuk! Mindig behívnak a portára, ha esik az eső, bár inkább kintről hallgatnám a tortyogásukat, meg a köpködésüket, és mindig jól hátba veregetik amúgy madárijesztő vékonyságú Bercikémet ha megmutatja a kilépőkártyáját, és még mosolyognak is hozzá, bár igen szigorú arcot vágnak egyébként mindig. Talán ez is hozzátartozik a munkaköri leírásukhoz.

   Megkapták csodálatos nyári és téli egyenruhájukat is, és nagyon szeretik, mert kényelmes. Én pedig azért szeretem, mert strapabíró. Ez nem elhanyagolható szempont két fiú mellett, és a kínai poros, koszos udvarokhoz és udvari játékokhoz. Megvette Luca az erős anyagú piros nyakkendőket is az iskolai boltban, darabját egy jüanért ( a rossz minőségű, bárhol kapható 2 jüanba kerül ), nem tudom hogyan csinálta, de megvannak. Este azon nevettünk Levivel, hogy mi mennyit dolgoztunk egy ilyen nyakkendőért. Először is négy évig jó kisdobosnak kellett lenni, betartva a kosdobosok 6 pontját, majd megtanulni az avatásra az úttörők 12 pontját:

1.Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, felelősséggel dolgozik érte.

2.Az úttörő erősíti a népek barátságát, védi a vörös nyakkendő becsületét...stb

A vörösnek amúgy is nagy becsülete van itt Kínában, szeretik, és mindenhol megtalálható: zászlón, csomagolásokon, lábtörlőn, pecséteken... Írok róla egyszer külön is, izgalmas, és vicces téma ez is. ( Nem véletlen asszociált Geszti-Dés a Pál utcai fiúk legújabb feldolgozásában a vörösingesek dalánál a mozgalmi dalokra...de sokszor hallgatom itt is! Jó előadás volt! )

   Ezt a bejegyzés nagyon nehezemre esett megírni, és sokat gondolkodtam rajta. Még most is nehéz mindennek időt adni, mindig nyugodtnak maradni, ha a gyerekekről és a tanulásról van szó. Nem azért, mert én is tanár vagyok, mégcsak nem is azért, mert sok körülöttem a tanár, meg a jobbnál jobb ötletek, hanem mert nem a saját jövőmmel, és mindennapjaimmal játszom, hanem a gyerekeimével...vagy az az én jövőm is? Akkor inkább gondolkodom, aggódok, és megnyugszom, sírok és nevetek is tovább. Velük...

   Szeptember 5-én - fejben 2 hónap, a valóságban - két nap folyamatos ki - és bepakolás után elindultunk életünk eddigi legnagyobb vállalkozása (volt már eddig is pár hülyeségünk) felé, Kínába. Nem tartott tovább az út, mint a csomagolás, és mintegy 20 óra után le is szálltunk, majd hazakocsikáztunk leendő otthonunkba. A fiaim szerint a legjobb utazás volt, legközelebb azért az elsőosztályt kellene kipróbálnunk.. Sokat segített az ülésekbe épített játék-konzol és video, valamint a nagy vödör KFC, amivel Irene várt bennünket a reptéren.

   Már az indulás óta érzem azt a kettősséget, ami azóta csak erősödött, és még új impulzusokkal bővült. Jó ötlet-e ilyen messzire költözni 3 kisgyerekkel, vagy nem? Kaland lesz, vagy csalódás? És még sorolhatnám a nagy kérdéseket, amik ilyemkor felvetődnek az ember fejében, de végeredményben arra jutottam, hogy minden csak rajtunk múlik, a hozzáállásunkon...( Istenem, mennyit hallottam ezt gyerekkoromban, és hogy utáltam!)

   Szóval igyekszem a dolgok jó oldalát látni, bár ez néha elég nehéz. Egyedül vagyunk - nincs mit szépíteni -, mint az ujjam. Szerencsére van Irene-unk. Ő a férjem asszisztense, egyben tolmácsa. Aki az első pillanatban tudta, hogy a KFC jó ötlet egy 20 órás repülőút után, aki két hét után esténként a gyerekek házitanítója lett, aki helyreteszi, amit "eltaobaóztam", aki tuti kirándulóhelyeket keres nekünk, és velünk tanulja a felnőtt életet, mert 27 éves frissen végzett egyetemista, az első munkahelyén. (Jól "bevásárolt" velünk, bár esténként szívesen időz fektetés után is.)

   Megérkezésünk estéjén levitt bennünket Irene a "kispiszkosba", az első igazi sokkhatás színhelyére. Ez az "étterem" a háztömb aljában van, ahol van még kb. 4-5 ilyen hely, és napról-napra bővül a kínálat...Tehát leültünk hatan a koszba, ragacsos zsírba és kiderült, hogy késő van. De szegény, fáradt, nagycsaládos idegenek kedvéért lett terülj-terülj asztalkám, és Berci fiam azt mondta aznap este, hogy soha nem evett ilyen finom húslevest orjából. Bár Bercit könnyű elkápráztatni, végtelen naív, azt sem tudja mi az orja, de a kedvesség nekünk is jólesett aznap este.

   Tulajdonképpen kicsit több mint egy hónapja élünk itt, Zhejiang tartomány Wenzhou nagyváros Pingyang külvárosában és annak Wanquan iparnegyedében (a földrajzosok kedvéért, meg mert van egy pár a családban is). Egy hét emeletes ház hatodik emeletén, egy minden igényünket kielégítő nagy lakásban. És a kettősség itt válik életszerűvé. A fullos lakásból sitt hegyek látszanak, amik valószínűleg pár év múlva egy újabb emeletesház alá épülnek majd be. A kontraszt lelombozó. És akkor jöjjenek a kezdetben sokkoló kettősségek...

   Ha már kitetted a lábad a lakásból, pár lépés után a nagybetűs forgalomban találod magad, ahol minden nap az életedet kockáztatod. Mert a csodálatos 3-4 sávos utakon mindenki közlekedik, ahogy tud. Mindenki, azt jelenti kamion, teherautó, terepjáró, kis személygépkocsi elektromos furek minden méretben, nagy motor, kis villanymotor, kerékpár, és nem utolsó sorban gyalogos. Ahogy tud, azt jelenti: a szükség törvényt bont. Döbbenetes! Pláne gyerekszállító "egérbuszommal", a kis piros családi furekkel, ami nem csak külsőre különleges, hanem a benne helyet foglaló minimum négy európai fazon miatt is.  A közlekedés egy külön bejegyzést érdemel, ezért most nem folytatom...

   Boltba pedig menni kell, megkerestük mi is a hozzánk legközelebb levőt. Egy mini plázában leltünk rá, - a srácok nagy örömére, mert van játékterem is az első szinten. Használták is párszor, de csak azért, hogy nyugodtan vásároljak kb. 20 percig. A kettősség itt is szembeötlő. Van sokminden, de a húsrészleg kívánnivalót hagy maga után. Kevés, büdös, nem feldolgozott. Sokkoló! Úgy mint a piac, de erről is írok bővebben.

   Három csodálatos, szőke gyerekemmel (nem nehéz őket megtalálni itt, ahol mindenki fekete) már másnap iskola-nézőbe indultunk, és bár pont a szandálos, csinos-ruhás bőröndünk veszett el Párizsban (egy hét múlva meglett), azért fel tudtunk öltözni, és összeszedtük magunkat a következő sokkhoz. Az iskola otthon is valamekkora lépés. Egy ötödikesnek kisebb, egy harmadikosnak nagyobb, egy elsősnek óriási. Itt azonban Luca, Berci és Nándi bele lett hajítva a mélyvízbe úszógumi nélkül. Talán mondhatom, hogy egy hónap után már magamat sem kell nap mint nap győzködni hogy jó ötlet az oroszlán barlangjába engedni a gyerekeimet. Minden esetre amikor tíz percen belül mindhármat bevitték az osztálytermébe bemutatni leendő osztálytársaiknak, sírva fakadtam, és azt mondtam a férjemnek, hogy tuti nem vagyunk normálisak. Csak az a mentségünk, hogy hisszük, hogy nekik ettől jó lesz és csak épülnek a tanultakból, bármi is történik az iskola falai között...nos bővebben az iskolai kalandokról is szólok.

   Most itt ülök a gép előtt a földön (van alattam párna, anya), és a jelenlegi sokkomon tűnődök: Hogyan is kerültem a blog.hu-ra? A válasz egyszerű! Az egész család kíváncsi minden piszkos részletre, a barátok is kíváncsiak, sőt sok ismerős is megtalált a face-re töltött fényképeink után, így adta magát a dolog: írok mindenkinek egyszerre! Még az is lehet, hogy segítséget nyújt egy olyan családnak, aki arra vetemedik, hogy hosszabb időt tölt a világnak azon a felén, amiről igen keveset tud, mint mi egy hónappal ezelőtt...

   Folytatása következik!